jó, hogy vagy.

Papácska nem jött haza aznap. Egyedül ünnepeltem. Semmit. Mindent.

Jóvilág.

Papácska lediplomázott!
Sírunk, nevetünk, még mindig nincs pénz, de legalább ma rá tudtam venni magam, hogy a nehezen összevakart pár forintot a saját kellemes kikapcsolódásunkra költsem.
Elvittem moziba, ettünk egy jó pizzát. Általában ez fordítva történik. Mindig, mindent ő fizet, ha ilyenről van szó, csak mert lovag. Felesleges pénzkidobásnak ítéltem eddig ezeket az akciókat. Nem is jártunk gyakran sehová.
Ma viszont nagy szükségem volt minderre. Randiztunk. Rég nem volt ilyen kellemes az együtt töltött idő. Megünnepeltük a nagy eseményt, minket. Mostanában már-már happening számba mentek a jelenéseink. Cirkusz a köbön.

Kicsit előbb hazajöttem, ő még elígérkezett egy rendező cimborája darabjának premier előadására. Mire hazaér, tiszta lesz a lakás, kész lesz a tea és a fekhely. Pihenni kell csak.
Összebújni egy jó filmet nézve, forró, epres teagőzben váltani pár csókot, és örülni, hogy vagyunk egymásnak. Két éve, és lassan még kilenc hónapja nyúzzuk egymást. Időről időre sikerül újra egymásba szeretni.

bérélmény el/beszámoló.

Nincs pénz, gyerekek!
Ha még csak nekem, az még úgy-ahogy elmegy hó végéig... de ha a főnöknek sem, az ciki. Jegelnünk kell a közös együttműködésünket egy időre. Addig magamat is jegelem egy hideg kuckóban a karácsonyi vásársoron, kihűlt ízületekkel igyekezve visszacsomagolni az érdeklődők által megsasolt/taperolt termékeket.

Nincs munka, mi? Ó, boldog munkanélküliség! Hogy hiányzol! Szabadnapom előreláthatólag eztán sem lesz sűrűn, de legalább dolgozunk, elvtársak!
Már ugye annyit, amennyit csak lehet. Az annyiért, amennyiért ritkán kerül szóba. Legalább az albira valót megkeresem.

Ingerültnek nem mondanám magam, inkább egy csöppet elcsigázottnak. Ilyen állapotban egy négy hónapos balesetből fennmaradó enyhén zavaró sérülést kivizsgáltatni nem megy csak úgy... Itt jönnek képbe a helyes kis kórházak, türelmes és megértő alkalmazottaikkal együtt.
Jön a páciens ping-pong megint. Ancsika meg csak röpül a város egyik végéből a másikba! Sutty.
Nincs vele nagy baj amúgy. Kacska a mancsom picit. Nem tudok rajta támaszkodni, és ha sokáig kell vele fogni, megfájdul. Pont a jobb. Mák, hogy kétkezes a mandula.

Van erre egész két órám ma este. Ha nem megy, várunk még négy hónapot.

a buli nem buli.

Csekkoltam az ex-városomat, hiányzom-e neki, szeret-e még, ugyanolyan kattant-e, mint volt. Igen, igen, igen.

Szülinap volt a javából. Sírós, nevetős össze/megborulós. A "mámmá" still the same, ugyanolyan imádnivaló, mint volt. Zséda nővér dettó kedvelendő, a cuCilim is hiányfaktor állandóan. Húgom majomról nem is beszélve. Férfiemberekről -kapcsolatban lévő nőként- érzelmi oldalról elvből nem nyilatkozom. Elég róluk annyit, hogy fizikai megjelenésük átlagon felüli, szellemi képességük magasabb az elvártnál. Eredményezett ez  meglepően kellemes beszélgetéseket.
Az idei díjkiosztón átadásra került a legmegbocsátóbb barátnő serlege, melyet Zsáffi érdemelt ki.
Az lépcsőn-csüccs-le díj hivatalos nyertese mélyen tisztelt iregi barátném. Ő vállalta az alkalmi balfasz szerepkörét e téren, így nekem már nem kellett összetörnöm magam.
A de-királyul-üvölt-a-kecske mozgalom legjobb nem hivatalos szinkronhangjáért járó oklevelet Zséda érdemelte ki. 

Másnap reggel még szemtanúja voltam a buli utáni lakás metamorfózisának, sőt, hozzájárultam egy heveny szeretethullám okozta nagylelkűségből elkövetett mosogatással, söprögetéssel. Jelentem, nem történt anyagi kár. Ami pedig Kaposváron történik, ott is marad. Ki-kivel jött össze, kinek nem tetszett az adott összejövés pár nap múlva már nem számít. Örülünk, hogy legalább bódottá' van.

Jól haza is mentem reggel a nyolcas busszal háromra. Nemrég vonták be az arcképesemet, és most muszáj ezt az átkozott tömeggyilkos dobozt használnom közlekedésre... Ráadásul egész jeggyel, mert ugye egyszer élünk, fizessünk hát el mindent, amit csak lehet! Grrr-morr...
Utálok buszozni. A véletlenszerűen kijelölt sofőrjeim pedig előszeretettel előznek kocsisorokat kamionnal a szembe-sávban... Kanyarodni nyolcvannal kell, ha esik, mert különben még a végén esélye sincs, hogy felboruljunk... Az első esetnél csak a mobilom repült ki az ölemből két sorral előrébb, ebből tanulva mindent bebiztosítottam. Én hülye persze benéztem a hátsó sort, ahol a legnagyobb erőknek vagyok kitéve, nem véletlen tehát, hogy azon a tájékon MP3 lejátszóm társaságát élvezhettem csupán. Kapaszkodtam, mint macska a kád fölött, de a bácsi nagyon lazán értelmezte a Kormánykezelési technikák kezdőknek első kötetét. A lendület kitépte a fülemből a fülest, lerepültek róla a gumi izék, de ezeket is megtaláltam. Remélem látszott a visszapillantóból a mozdulatsor, mert egy többéves tapasztalattal rendelkező rúdtáncosnő is megirigyelte volna azt a pontos helyreérkezést. Persze eközben sajátosan megválasztott röppályámon elrepültem az előttem ülő srác füle mellett.

Az előző napi "majd otthon fürdök" gondolatom pedig ekkor kezdett hülyeségnek tűnni. Hát levert a víz hazáig. Urán végből kényelmesen hazatalpaltam. Túl nyuszi voltam ezzel a sofőrök gyöngyével a végállomásig kacsázni. Egyben vagyok.

Elkanyarodtam egy picit ugyan a témától, de a hazautazós halálközeli élmény és az egyik esti csillagszemű elindítottak bennem egy erős gondolatsort. Az első a sok közül az volt, hogy el kéne menni futni. Négy hónapja először elmúltak a kifogások. Elindultam. Hetven perc és kilenc kilométer után (lassultam, igen, sokat) nem éreztem még szükségét, hogy megálljak, légszomjam sem volt, jobban éreztem magam. A következő gondolatom az volt, hogy kíméljük a liftet, fel kéne futni hozzánk a nyolcadikig. Sima liba. Gyerekeeeeek, nem gondoltam, hogy ennyit sikerült megtartani a régi kondiból! Bár még nem az igazi, e megint elkezdődött: markolom a hajam és húzom magamat kifelé a kakiból.

 Cservölgyi Zsófia fotója

Olyan, mintha lenne miért többé tenni ezt a kis fizikai formámat. Mintha érdemesebb lenne feszesebbnek, szexibbnek lenni. Mintha csak lenne valaki, aki észreveszi...

A lemez másik oldala a régi, ha ezt megfordítom újra az szól: legyél erősebb, mint a többiek, hogy ha valakinek támaszra van szüksége, és téged keres meg, ne ess össze a súlyotok alatt!
Szóval a buli nem buli, de dolgozunk, hogy az legyen. Ha megállnék a magam lábán, valószínűleg el tudnék lazulni és élvezni az életet.

A városom.

Két hónapja költöztem ide. A város sajátos bája kezd elvarázsolni. Itt is esik az eső, vannak macskák a parkolóban, csikkek a buszmegállóban. Vannak ködös hajnalok.

Mégis nehéz a szívem reggelente, mikor látom a fátyolból előtűnő épületek sziluettjét. Az én városkámban nem tudtam milyen fentről látni ennyi mindent. Benne éltem a fátyolban. Nem ismertem milyen birtokolni az utolsó fénysugarakat.
A nyolcadik emeleten csak akkor sötétedik, mikor a Mecsek mögött végleg eltűnik a Nap. Nem tudom hogy juthatott eszembe ennyire kiszolgáltatni magam bárminek is, ami ilyen racionálisnak tűnt! Ez nem vall rám. A paradicsom rossz oldalán kóstolgatok fura ízű, új gyümölcsöket.
Tán nem mind bio...

Perzsákkal barátkozom. Lehet, hogy náluk egészen más növények teremnek?

csakazértis.

Rengetegszer nekiugrottam már ennek a bejegyzésnek -mindig más formában, persze. Valahol elakadtak a szavak. Erőszakos vagyok. Azt akarom, hogy olvassatok el!
Akarom, hogy beszéljetek hozzám! Azt akarom, hogy ne kelljen megszólalnom! Mondjatok el mindent, amit tudnom kell, csak kérlek, kérlek, ne kelljen többé megszólalnom!
Értsetek a jeleimből, ha már a kimondott szavaimból kártyavárakat építettetek a nyitott ablak elé, saját szórakoztatásotokra...
Hát mit hittél, világ?

Próbálom nem személynek címezni a posztot, de meg kell valljam, nehezemre esik. A többes szám második személy ma a legjobb barátom. Nehéz nektek mondani valamit, és nem neked, világ!
Nagyon egyedül vagyok. Hiába élek együtt két pasassal. Kényszerközegnek neveznék minden helyet, ahol eddig valaha megfordultam, lett légyen ott akármilyen tiszta angyal had.
A mondataimnak nincs értelme. Nekem sincs. Neked sincs, nektek sincs, világ!

Sally már nem bolond. Sally végre olyan mint én. Jósoltam, és bejött. Vártam rá, most félek tőle. Sally olyan erős, mint én, ha nem erősebb nálam! Szükségem van rád, világ! Kellesz, hogy összeszedjem magam végre. Megint kezdődik. Esek. Szét.

Ezért a poszt, riposzt, ezért zúg az erdő, kondul a harang. A mandula kattanik befelé. Elmúlt hát az akkut öröm okozta teljes hírzárlat. Mosolyogj, drágám! Ez a vigyor rajtam épp az őrület jele. :)

Ha nem lennénk.

Ha a nők nem lennének, a férfiak visszanyernék emberségüket. Úgy értem, mi értelme megkülönböztetni nemeket, ha csak igenek vannak? Képzeljük el, hogy egyik napról a másikra eltűnünk mi, nedves ölűek.

Elmúlnának a tagadások okozta újból és újból feltépett sebek. Nem gyógyulnának meg persze, mert ahhoz nő kell. De elmúlnának a tünetek.
Nem lennének bombázók, akik miatt eszi a fene a férfiakat péniszük mérete miatt. Elmúlna ez a frusztráltság.
Megszűnnének a rossz érzések a fiatal fiúkban, akik gyűlölik anyjukat, mert újból férjhez ment. Így nem lennének anyák, akikre egy életen át keserű dühvel gondoljanak, csak mert korán meghaltak, egyedül hagyva őket ezen a világon, míg másokat szeretetben nevel fel a sajátjuk.
Nem lenne vonzalom, hiszen okafogyottá válna. Ha lehetetlen a szaporodás, beállna a kényelmes halálkultusz. Hatvan év múlva kihalna az emberiség.
A csecsemőket temetnék először. De amint véget ért az utolsó gyermek keserves halálkiáltása, az "emberek" belenyugodnának sorsukba. Nem háborúznának. Arra a hatvan évre, minek?
Felismernék egymásban a hasonlót, nem vetélytársként tekintenének a másikra. Gondoskodnának magukról, mert muszáj. Észrevennék, hogy ez nem is olyan nehéz. Megtanulnának megnyílni egymásnak, megértenék milyen egymásra utalva lenni. Elfogadnák a másikat.
Az utolsó pár évben sírni is megtanulnának. Sírnának, mert már látnák, nem volt ellenség a nők korszakában sem. Így a negyedkor tizenhetedik másodperce talán megérdemelné a nő-korának elnevezését. Nélkülünk kiszáradna a világ.

crash.

Azt kérdezte, miért merek ezek után is beülni mellé az autóba. Hülye egy kérdés, nem?
Ez olyan feltétlen bizalmas dolog. Feltétlenül bizalmasan kell majd közölnöm vele, hogy feltétel nélkül bízom benne. Minden apró seb, amit miatta szereztem, akárhogy is, testem galériájának kiállítását képezi. Büszke vagyok az egykori piros foltokra a nyakamon, horzsolásokra az államon, térdemen, amiket görkorizás közben sikerült összehozni randevúnk helyszínére igyekezve. Szépek a púpok a búbomon, ha álmában letol az ágyról, vagy az oldalamon, ha épp leveri a vesémet. Az az utánamaradó tompa fájdalom emlékeztet, hogy még mindig egymáséi vagyunk. Amíg érzem, ez egészen biztos.

Egy autóbaleset sem veszélyes, mert tudom, hogy velünk nem történhet semmi. Biztonságban vagyok, és kész.

Nem ijedtem meg a robbanó üvegtől. Él a kép, ahogy szilánkok úsznak a szemem előtt. Lassú a pillanat. Attól féltem jobban, hogy összeomlik. Tudtam, hogy nem eshet baja. Senkinek. Velünk ilyen nem történik.
Ez volt az első gondolatom. Össze kellett szedni magunkat.

Kilökődtem a valóságból. Brahma két karja tartott finoman, míg másik kettővel Abzut terelgette felém. Az megcsókolt. Ott hagytak egyedül, a névtelen semmiben. Allah parancsára elindultam visszafelé. Nun kísért a testemig. Ez az élők ébredése. Párszor volt ehhez hasonló élményem. Ez viszont más volt. Nem okozott változást. Ébren voltam.
Talán már sosem alszom el. Mert ha álmodom, nagyon nehéz szeretni.

A kétségbeesésből VI.

Helló Lamúr!
Újra itt?
Pedig nemrég búcsúztunk.

A kétségbeesésből V.

When your life is full of joy
There is nothing I can tell you more. (my own...for thieves only)

A kétségbeesésből IV.

Ma olyan szépen kanyarodnak a betűim.
A levélpapír is szép. Elküldeném neked.
Elfelejtettem a címedet.

A kétségbeesésből III.

Sándor bá megmondta a franyeszt. De én már szétszórtam kincseimet. A gazdagság magam vagyok. Szerezz meg. Pazarolj el.

Hangok sűrű homályból.

Halk pusmogás kísér. Sötétben kóválygok, nem vagyok magamnál egészen. Ez valami béna kábulat. Egymást érik a hangok, de még nem tudok koncentrálni, nem tudom elkülöníteni őket egymástól. Lassan sikerül kivenni egy-egy szót. Mind valami idézetfélét ismételget. Olvastam az összeset.

"Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni." /Weöres/

Becsukott szemmel állok a feketeségben. Térdre ereszkedem lassan. Összekuporodok, amennyire csak lehet. Átkarolom magam, fejem a padlóra hajtom. Hűvös. A hangok pedig felerősödnek.

"Egyszerre éreztem hányingert és vágyat. Az életemnek éreztelek, és azt, hogy ha nem lehetsz az enyém, akkor és ott azonnal megbolondulok." /Tisza/

Nem emlékszem sokra. Csak valami kanapé félére, ahol egymás mellett kellett ülni. Ezt a pár sort épp akkortájt olvastam.

"Meghajlok. Szétszakadok. Éhezem. Füvet szívok. Templomba járok. Hangosabban énekelek. Téged szólítalak. Sokáig bennmaradok a vízben. Levágom a hajamat. Megnövesztem. Letérdelek. Kőből építem. Teljesen odavagyok érte."

Vonaton olvastam talán. Ajándékba vettem a könyvet. Igen. De nem tudom kinek.

"Valaki rám ordított. Nem értettem. Fekete sísapkás ürge állt mögöttem, ütésre emelt farúddal. Lassan sikerült fölfognom, mit akar: Pénzt, vagy életet! Elnevettem magam. Barátom, amim van, a tied!" /Vámos/

Minden, ami történt velem, nem csak velem történt meg. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy valaki már meg is írta. Ez éppen márciusban, tizenötödike környékén. A nagy hó miatt késtek a vonatok. Vasútállomáson voltam, azt hiszem.

"Krisztus teste, mondta a pap, és a tenyerembe helyezte az ostyát. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Úgy képzeltem, hogy fehér, és kemény, és hogy roppan, ha a számba veszem, s talán még hűvös is, mintha fehér csokoládé volna. Mentolos csokoládé. Vágytam erre a hűvös roppanásra. Ehhez képest az ostya papírszerű volt, már tapintásra is ízetlen. Nem akartam a számba venni. Csak markoltam, gyűrögettem. Kicsi, koszos gombóccá gyűrtem." /Tamás/

Nem ismerem fel a hangok gazdáit. Túl ködös minden. Egyre gyorsabban beszélnek, egyre hangosabban.

"A test ilyenkor nem érez igazán éhséget, szomjúságot, és nem érzi kifejezetten az ellenkezőjét sem. Ha eszik, az ételeknek ételízük, és ételszínük van, semmi több. Minden csak annyi, amennyi, és a mennyiségük is ételmennyiség. Se több, se kevesebb. Minden annyi, amennyi. Semmi több. Az evés egyenlő a nem evéssel, a dohányzás egészen olyan, mint a  nemdohányzás. Az alvás ébrenlét, és fordítva." /Kupcsik/

Az első csalásom utáni gyógynovella. Ezzel kínoztam magam hónapokig, ha nem évekig. Az emlékek kezdenek visszajönni. Emlékszem, hogy sírtam.

"eltekertem az uszodába (te szupersportos, te), miközben elasticát és csókolomot hallgattam (te vadállat, te), és aztán siettem haza a bajos csajokra (te kis... te)." /tequila rapido/

Megvető pillantások egy tükörben. Jé, ez én voltam! Derengeni kezd az a tompa fájdalom a halántékomban és a tehetetlen düh, amit miatta éreztem. Azt hiszem nálam jobban kevesen utáltak akkor engem.

"Seymour - hadd erősítsem meg ezt mindenképpen- istenáldotta nonstop szónok volt, de hogy nagyon finoman fejezzem ki magam, még az istenáldotta és rendkívül finom elméjű nonstop szónokot is néha nehezen viseli el a hallgatósága." /Salinger/

Nos, igen. Talán ezért.
Megértettem az üzenetet, szellemek! Ideje felébredni az álomvilágból, nem belemenekülni.

A kétségbeesésből II.

Ezt a marhaságot!
Gyere - ne gyere.
Hozzál - ne hozzál.
Akarlak - ...
Ennek nincs ellentétpárja.

A kétségbeesésből I.

Fekete alakok fogadnak velem. Egy ideje nyerek. Megszólal az egyikük.
- Ha most én nyerek, elviszlek magammal. Ha te nyersz, eljöhetsz velem.
Belemegyek. Ez amolyan mindent és semmit helyzet.

Hagyatott.

Fontos vagy. De néha csak úgy, hopp! Kicsusszansz a szavaid mögül. Jobban szeretlek az életemnél.  Minden mozdulatod hatását ismerem magamon. És mégsem fogom tudni kiszámítani, az enyémek mit okoznak benned.

Nem szeretek olyan ember lenni, akit csak így, egyedül lehet hagyni.

Sally menekül, menekül.

Szoli szőke voltam tavaly. Semmi, szín alatt. Jól esett, hogy csak pozitívan csalódhatnak bennem az emberek. Sallyről nem tudok semmit, és szeretnék megint barna bőrt, szőke fürtöket, meglepett pillantásokat, mert több lennék az esztétikai élménynél.
Mint mondtam, elvesztettem a gyermekkori bájamat.

A barna elment, mire kiléptem a szobába. Sally jár a fejemben. Nem búcsúztam el tőle. Talán kellett volna. De valahányszor beszélünk, az nem búcsú, hanem egy új játszma kezdete. Nem beszélhetünk többé. Abba mindketten belerokkannánk. Megenné minden szeretetemet, pedig másoknak is szánok belőle.

Hajszárítás, öltözködés, és irány A kocsma. Hajamba kap a szél, fülledt a levegő. Esni fog. Elázok hazáig. Nem érdekel. Az az érzésem, lesz ma ott valaki, akivel nekem okvetlenül beszélni kell. Kényelmesen sétálgatok a fasoron, míg mellettem esernyőt bontogató üzletasszonyok és emberek libbenek el sietve fényes, fekete cipőikben. Vízpárát szívok be, nyugalmat lélegzek ki. Innen nem látszik a leégett lakás.

Csepereg az eső, tócsákba gyűlik a víz. Gumicsizmás kislány ugrál bennük jókedvűen, édesanyja pár méterrel mögötte halad, mosolyog. Megjöttem. Itthon vagyok. Szokásos hely, szokásos sör. Polly meglát, sietve távozik. A pultnál ismerősök. Köszönünk, senki nem akar beszélgetni. Nem tudják, hogy nem viselt meg a tűzeset. Vannak ezek a furcsa pillanatok. Tudjuk, hogy mi történt a másikkal, de azt nem, hogy benne mi zajlott le. Ezt csak jó kérdésekkel lehet ügyesen kideríteni. Ritkán találjuk a megfelelő szavakat.
Gyógyszertárakban lehetne árulni olyan kis könyveket, amikben ott az összes varázskérdés. Néha többet érnek bármilyen bogyónál.

Megint Sallyre gondolok, ahogy behuppanok kedvenc fotelembe. Lelépett a térképről. Vajon megpróbált megkeresni? Vagy rám vár?
Egy barna leányzó hozzám lép, kólát szürcsöl szívószállal. Mosolyog.
- Leülhetek?- bólintok. Nem mutatkozik be, csak mosolyog. Először gondterheltnek látszik, szemével mintha keresne valamit az arcomon, a szemembe néz, látszólag megnyugszik. Nem beszélünk. Percek telnek el így. Mindenki issza a maga kis löttyét.
- Baj van? - kérdezem bizonytalanul.
- Már nincs. - mosolyog. Beszélgetünk egy órát apróságokról, a barna fiúkról, olyan lányosan. Aztán indul, sürgősen meg kell váltania a világát. Nézem, ahogy kisétál az ajtón felemelt fejjel. Alig ismerjük egymást, de azt hiszem, büszke vagyok rá. Én is elindulok, bele az esőbe.

Átvágok egy parkon, egy kis utcára érek. Az eső eláll, már csak a fák lombjáról csepeg a víz. Egy magas férfi ül autójában, letekert ablakkal. Dohányzik. Épp itt a kijelölt hely, én is rágyújtok. Tekintetünk találkozik egy pillanatra. Megborzongok. Valami azt súgja, futnom kéne. Elnyomom a cigit, és elsietek. Átvágok a kis közökön, minél előbb haza szeretnék érni. Az utca túl oldalán ott az ajtó, mindjárt ott vagyok a kuckóm bejáratánál. Földbe gyökerezik a lábam. A férfi leparkol az épület előtt. Kiszáll. Követ?
Kulcs után matat. Vajon észrevett? A szomszédos házhoz lép, benyit, villanyt kapcsolt. A pulzusom most kezd visszaállni. Lassan megnyugszom. Nem tudtam, hogy ő lakik a szomszédban. Ismerős volt az arca, igen. Elmosolyodom, semmi baj. Kényelmesen átsétálok az úton, az ajtóhoz lépek.

Valami megmozdul mögöttem, fölém tornyosul, elkapja a nyakam. Ez ő! Kezével betapasztja a számat, hátra kapok, próbálom lefeszíteni tenyerét a nyakamról, fájdalmasan nyöszörgök, és sikítani akarok, de nem megy. Rugdalózok, hiába. Nem enged. Lassan elsötétül minden. Nem kapálózok tovább.

Sally szerint.

Tudod, van az, amikor eszeveszettül kutatsz célirányosan, közben találsz valami egészen mást. Ez azért lehet, mert nem mindig mi döntjük el, mire is van szükségünk. Ez a Pony up! szám most talált meg. 

A mindenhez értés polihisztériája tört ki rajtam. 

A doktorbácsi felhívott, hogy Sally égen-földön keres. Jó tudni, hogy bízhatok a pasiban, megkértem, hogy ne adja meg az új számom a betegének, és csak akkor értesítsen, ha kezelhetetlen helyzettel találkozik, és okvetlenül szükségesnek érzi, hogy jelenlétemmel emeljem az események színvonalát. 

A lány immár tehermentes. Úgy gondolja, a születésszabályozás a gazoláshoz hasonlatos, és természetesen a fogamzásgátlási módszerei közé tartozik az abortusz is. Így nyer értelmet egyes keleti vallások tanítása: minden élet egyenértékű. Fáj ez a hasonlat egy kicsit, ugye? Lehet az értéke ugyanannyi. De ha mindegyik nulla, azzal nem vagyunk előrébb. 

Sally nem érdekes.

Sally a testvérem. De ez a testvériség hamar ismertséggé szelídült. Okos lány. Tudja, hogy mindez miatta van, mert amit mondott, elszakított bennem valamit, ami talán az utolsó összekötő szál volt köztem és az emberek között. Nincsen rajongás, vagy lelkesedés bármi iránt, abban a házban, ahol együtt éltünk. Sally egy intelligens kis kullancs, aki a jókedvet szívja ki az emberből.

Hosszú, szép szavai megkötöznek. Szeretem az ajkai mozgását, ahogy a sajátomnak vélt gondolatokat formázzák. Bársonyos, búgó, mély hangját, ahogy a közös élmény dorombol benne. De ma rájöttem, csak a közös van. Nincsenek saját emlékeim, az övé vagyok, viszont ő nem az enyém.

Gyereket szül, orvosokat nyűgöz le. Talán hozzá is megy egyhez. Mindig csodáltam, ahogy az emberekkel játszik. Mert neki tényleg csak játék az ember, főleg, ha férfi. Piroska ő, nomen est omen, farkaskölykökkel játszik.

Ami engem illet, kinőttem a tündérszép korszakomat. Minden gyerek tündérszép az első pár évében. Van, aki úgy is marad. Nem tudom ki a szerencsésebb. Mi, a tökéletlenek, vagy a lehengerlők. Lehet-e az ész ellenszere a magával ragadó szépségnek, vagy minden alkalommal megbabonázva állunk majd, elveszítve józan ítélőképességünket?

Szerelmes vagyok. Nem a magam módján. Sally módján. Az egyetlen értelmetlen, szuicid magatartásformáját sikerült eltanulni. Nem ám, valami hasznos, befolyásoláshoz közeli élményt okozó cselt. Mikor elmeséltem neki, mintha féltékeny lett volna. Szerencsére jó pár napig nem engedik még ki a kórházból.

Szóval szerelmem tárgya:

Fiú az illető.
Göndör, sötét haja, hatalmas barna szemei vannak. Hosszú szempilláin meleg, gondtalan nyári esték emléke remeg. Nyúlánk testéből hosszú, csontos végtagok érnek a földig, égig. Erei látszanak selymes bőre alatt, mellkasán könnyű megszámolni bordáit. Mind megvan neki.
Odaadó szerető. Figyelmetlen barát. Ezt a csodát találtam az utcán. Vagy inkább ő talált rám, kóborlás közben. Napok óta kerülöm a kórházat, órákon keresztül talpalok a városban, látszólag céltalanul. A valós oka tényleg csodák felderítése volt. Első, és egyetlen sikerem után meg is hívtam ezt a földön túli élményt bérelt szobámba.
Nem tetszett neki semmi. Mindent kritizált, engem is. Aztán szeretkeztünk. A végén kegyesen a hátára fordult, magához húzott, a hajammal babrált. Hagytam. Pár perc romantika után feltápászkodtam, elindultam a fürdő felé, közöltem vele, hogy mire visszaérek, legyen kedves, hagyja el a kuckómat.
Látszólag meglepődött. Megfosztottam a megalázás jogától. Azt hiszem, akkor szeretett belém.

Fájt a forró víz a bőrömön. Émelyegni kezdtem a gondolattól, hogy lemosom tenyere nyomát magamról. Rettegtem, hogy tényleg eltűnik, mire kimegyek a szobából.

Szoba. Kilátástalanul.

Szeretem a megcsinált fényképek klassz kis illúzióját. Kitakarítottam a szobát, átrendeztem kicsit. Az ágyat a fal mellől középre húztam, így majd talán túlélem a következő reggelt. A kanapé és a fotel helyet cseréltek. Miközben rendezkedtem, hétezer forintnyi aprót találtam különböző szegletekben, szerte elrejtve radiátor alatt, szőnyeg bolyhai között, az ágy háttámlájánál, stb.

Szóval a megcsinált fényképek. Lefotóztam jelenlegi fészkemet. Megörökítettem a beavatkozás előtti, illetve utáni állapotokat, és sebtiben csatoltam egy e-mailhez a hely tulajának, felsorolva benne egy hozzávetőleges árlistát a munkámért, melyet tulajdonának karbantartásáért vállaltam. Válaszlevelében megköszönte jelentkezésemet, és megemlített egy, az enyémnél jóval nagyobb összeget, ami az "ennyivel nem tartozol, kellemes lakhatást kívánok, csak ne szólj senkinek" csomagba került, és jó nagy pirospontot érdemel.
Örömömben csináltam neki egy kis reklámot, ugyanis az új képet felraktam twitterre. Elég sokan látták.

Esküszöm.

Esküszöm a minden Sallyre, hogy nem hagyom többé bűnözők zaklatásának kitenni magam!
Ez egy búcsú tőle. Éreztük már mindannyian, milyen, ha közeleg a vihar. Fáj a fej, az ízületek, fáradtak vagyunk és ingerlékenyek. Feleslegesen hisztizünk apróságokon.

Mondjuk a terhes barátnőn, egy lakástűzön, egy szétszakadt életen... Semmiségek. Szertefoszlanak az időben és a térben. Mert azért... A webkorszakban is létezik idő és tér. És e kettő nagyobb erő, mint az információ. Van még hely, ahol nem ér utol semmiféle lefedettség.

Neme?

Dehogynem e!

Sally gazdatestet talál.

Három nap kínos lábadozás után a nem túl kedves hisztigép beszélőkéje újra visszanyerte régi hangerejét. Könnyedén nyafogott fagyiért, telefonért, internetért, édességért, sajtburgerért, szőlőért, barackért, háztartási kekszért, olajos halért... amikor rájöttem, hogy mi után kutatott annyira csütörtökön, a tűz éjszakáján... Egy kis műanyag kacatért, amit előzőleg kegyeskedett lehugyozni, egy kevéssé tetsző eredményhez jutva ezáltal. Terhes a szentem!

Ekkor eszembe jutott, amit régen motyogott álmában ez a lüke. Valahogy így hangzott: "szeretek mindent és mindenkit, főleg a pónikat és a szivárványt. Remélem, hogy a világbéke hamarosan eljön értem és összeházasodunk, lesznek kedves kis béke-gyermekeink, akik majd megváltják a párhuzamos világokat, mert a miénk tökéletes." Hát nem igazán jött be. A barát lakásának felgyújtása nem túl szeretetteljes gesztus, a pénisz nem egészen a békesség záloga, és a gyereknek igenis lenne mit dolgozni ezen a világon...

Sanszos, hogy a főnöktől van. Ki kéne herélni azt a barmot. Jól elbánt szegény kislánnyal. Ha meg nem is bocsátom a hisztirohamokat, de így utólag némelyiket könnyebben megértem. 
Bár egy abortusz egyszerűbb megoldás lett volna, mint felgyújtani pár ember otthonát. Mindegy. Így alakult. 

Bevittem a kórterembe a halkonzervet, meghallgattam a hosszú monológot az ómega 3 zsírsavról, összeszedtem a cuccaimat. Mikor kiléptem az ajtón épp egy jóképű doktorbácsival beszélgetett. Elvihorászott a pasas gyenge viccein, pedig tudom, hogy gyűlöli a szóvicceket. Egyszerűen nem érti őket. Fogtam magam, és visszajöttem a hotelba. Nem valami olcsó, aligha engedhetem meg magamnak. Árához képest elég lepukkant. Porosak a függönyök, ráadásul a háló keleti fekvésű. Reggel majd' kiégett a retinám, mikor a Nap úgy döntött, hogy bekopog a szemhéjamon. Nincs mese, nekiállok takarítani. Lehet, hogy át is rendezem.

Sally gazdatestet keres.

A tegnap esti incidens után kijöttek a tűzoltók. Alig jutottam el az utca sarkáig, már hallottam a vijjogást... Nem érdekelt. A nyavalyás sikítozása kísért még egy darabon. Szerencsére a közeli fasor égig érő zöld koronás matuzsálemei jól felfogták a hangot. Még egy utcasarokkal arrébb, ott volt az én helyem. A kocsma. Sőt! A KOCSMA. Oda járok vigasztalódni mióta Sally beköltözött, és nem hagy békén. Értem én, hogy szar ügy elveszíteni a munkánkat, az addigi rutint, éveket. Elejteni vele együtt azt a pár perc boldogságot is... Hiába kapaszkodunk, a pillanatok kicsúsznak a kezeink közül. Olyan bogárkák, amiket nem lehet marokban tartani. Finom kis nyakuk van. Könnyen eltörik.
Mondhatni megkönnyebbülés ilyenkor egy barát, aki befogad. Kényelmes kitartottnak lenni, sajnáltatni magunkat! Közben majdnem elhitette velem az a kis cafat, hogy én is sajnálatra méltó vagyok. Megmérgezett.

Ezért amúgy miért nem lehet feljelenteni embereket? "Kedves törvény-őre-úr/hölgy, ez a nő, kérem, engem megmérgez a gondolataival. Gyakorlatilag öl. Most is. Ez nem szándék, ez most van. Lenne kedves lelőni?" De jól hangzik!

A helyemen a szokásossal, kettesben. Próbáltam magamban valami tervet összerakni, hogy mi lesz, ha eloltják a tüzet, ilyesmi, de odalépett hozzám valaki. Fiatal, helyes lány volt. Piros kontaktlencsét viselt. Az agyon csapta az összhatást rendesen. Bemutatkozott, Pollynak hívták. Leült. Beszélni kezdett. Nem is beszélni, inkább kérdezni. Eleinte nem válaszoltam. Amúgy is megálmodtam az egészet előre! Unom az ismétléseket. Szóval a piros szemű rém bekérdezett tök levágós dolgokat, amire az ici-pici, lefáradt, kiszívott, becsiccsentett, konstans paprikás hangulatú nekem, nem volt kedvem válaszolni. Amúgy sincs köze hozzá.

Polly... most mit mondjak? Hogy megkéselt, egy idegen a pályaudvaron? Vagy hogy véresre harapom a szám, valahányszor valaki kimondja, hogy "ebéd"? Esetleg, hogy egy energiavámpírral élek, akinek nem csak az energiám kell? Össze kéne jönnötök. Komolyan. Ilyen könnyen likvidálni két ennyire bosszantó embert! Kész. Jöhet a Nobel-békedíj.

Otthagytam őt a fél korsó sörömmel. A lakóház közelében undorító füst kormozta feketére a szomszédok fehér falait. Hányinger kerülgetett. Egy lapáthordágyon feküdt a köcsög. Élt még, de akkor is egy dög. Észrevett, de nem mert a szemembe nézni.
Az egyik illetékes elmesélte, hogy kiugrott a másodikról a lángok elől. Röhögnöm kellett. Az ipse furcsállta kicsit, de rám hagyta. Gondolom valamiféle sokknak tudhatta be. A lakásból szinte semmi sem maradt. Mégis jó érzéssel töltött el, hogy nincs semmi, ami rá emlékeztet. Ha akkor otthagyom, soha többé nem kell rá gondolnom. De odamentem. Megsimogattam a kócos, véres hajcsomót. Megkérdezte, hogy bemegyek-e vele a kórházba. Nem tehettem mást.

A kórteremben hagytam utoljára.
Kell egy cigi meg egy sör. Az előzőnek csak a fele jutott. Valahogy úgy van ez, mint az életemmel... Holnap megmondom neki, hogy akkor is hagyom megdögleni, ha megígéri, hogy megváltozik. Keressen új táptalajt a kis parazita.

Bolond Sally.

Sally őrjöng, és feldúlt szobája szeméthalmára dobálja megtépett rongyait. Petróleumot locsolgat szét, gyufaszálat forgat a szájában. Bugyiban és bakancsban kotorászik valami után a felborított szekrényben, egy hadviselt tükör szilánkjai között egyensúlyozva. Nem találja amit keres. Egy üvegdarab felsérti a kézfejét. Hisztérikusan felröhög. Dühödten megragadja a tenyérnyi bűnöst, és a lábába vágja. Egy laza mozdulattal végighasítja a combját. Nem mély a seb. Alig egy centis. Sötét színű vér buggyan ki a nyomon, egy határozott csíkban mozogva tovább, térképet rajzol a frissen gyantázott lábszáron.

A szobába lépek. Rám sem néz, csak fötör, kutat, keresi a valamijét.
- Szia! - semmi válasz... Hát köszöngessen neki a radai rosseb! - Ugye tudod, hogy akkor is költöznöd kell, ha rám gyújtod a lakást? Ezzel nincs megoldva semmi.
Még mindig semmi válasz. Hát jó. Hátat fordítok, kisétálok az előtérbe. Fura, hogy nem borítanak be minden talpalatnyi helyet a cipői. Valami szó... Nem jut eszembe, ahogy körülnézek. Itt van a nyelvem hegyén... Ja, igen! Üres. Fogom a kopott, fekete kabátomat, és kilépek a folyosóra. Megcsapja a meleg levegő a hátamat. Elkezdődött a befejezés. Füst szag kísér ki a lépcsőházból.

Nem figyeltem rá már régóta, persze, észrevehettem volna a jeleket. Sallyre sosem volt annyi időm, mint másokra. Mindig mindenki fontosabb volt. A halála nem foglalkoztat különösebben. Inkább a szőnyeget sajnálom. Meg a függönyt, amit múlt héten vettem! Azért tényleg kár. A kis mócsing miatt nem aggódom. Túl gyáva, hogy bent égjen. Sétálok egy nagyot, és ha hazaértem, majd elmesélem mi történt. Kell egy sör, meg egy cigi, hogy megnyugodjak.

Sally és a csoport.

Legutóbbi tanácsomat megfogadva kedvenc hölgyem csoportba ment. Kiderült róla sok érdekes dolog. Semmi elhanyagolható, csupa lényeges, tehát teljesen felesleges.
A foglalkozáson nem sokat beszélt, inkább csak hallgatta a többieket. Nehezen jött ki hang a torkán, mégis volt valaki, aki elmesélte milyen ő, már első ránézésre.
Furcsa figura, idősebb a lánynál, érdekes a tekintete. Fürkésző, és hideg. Tárgynak érzi magát az ember alatta. Beszélgetést színlel, de jelek után kutat. Sallynek halálfélelme volt mellette. Hazafelé küldött egy e-mailt nekem:

"Megdicsértek. És akkor boldog voltam. Mindig csak a szavaktól, mert a simogatás rutinná, az ölelés kényszerré vált. Egy napirendi pont voltam mindenki életében. Ez elmúlt, nem gyászoltam sokat. Csak az a pár másodperc keserű szájíz maradt e pár óra után. Napok, percek nem számítanak, ha elmúlnak. Ahogy a napirendi pontok sem. Hiába voltak régen halaszthatatlanok. Ha valamit elintéztek, arra nincsen gond többé. Na engem elrendeztek rendesen."

Először nem tudtam mire gondoljak. Aztán unalmamban beköttettem a szakdolgozatomat.
A gyűlés után feljött hozzám, elfecsegtünk felesleges dolgokról. Feltettem egy kávét főni, és amíg elkészült rágyújtottunk. Jól esett ilyen ziláltan látni. Hosszú barna haja kócosan, fésületlenül omlott véraláfutásos vállaira, amit az utazótáska dörzsölt ki. Kedves volt, mint mindig, de ezúttal egyszer sem nevetett fel. Pedig hogy szeretem, ha nevet! A kotyogós fedele mocorogni kezdett, feketeleves illata töltötte meg a nappali levegőjét.
Ült, bögréjét szorongatva a kopott kanapén. Aztán egyszer csak hozzám fordult és megcsókolt. Elsírta magát, és könyörgött, hogy ne kelljen elmennie. Megsimogattam a hajra emlékeztető bozontot a fejre emlékeztető testrész tetején. Mit mondhattam volna? Küldtem volna el?
Lefolyt sminkkel, vörös szemekkel várta az ítéletet. Azért a táskányi cucc, meg a hepcia, mert félti a kis fenekét. Sally eddig nálam lakott. De ideje mennie. Túl sok gondot okoztunk már egymásnak. Ha marad, előbb-utóbb elföldelem.

Sally meg fog halni. Én leszek a gyilkosa.

Mennyé' csoportba.

Sally a tegnapi incidens után elég nehezen kelt fel. Nem tudott tükörbe nézni. A sipítozók és mormogók még mélyebbre lökték a nem túl káros kéztördeléstől, úgyhogy most süllyed magában.

Kedveském köpni-nyelni nem tudott a megoldási javaslat hallatán, bár minden lehetőséget megkapott rá a főnöktől… Így hát kedves barátnőnk ma munkanélküliként ébredt Magyarországon. Az álomállásnak, csini ruciknak, puccos partiknak fuccs. Még a nevét is fonetikusan kell írnia. Szelli tehát boldogtalan. Vagyis annak vallja magát. Hiába mondom neki, hogy nem az ő hibája, hogy valamiért ennek így kellett lennie, hogy magától nem hibázott volna soha egy ilyen egyszerű feladatban, de valahol elromlott valami benne, amit lehet, nem is kell megjavítani… Mértéktelen empátiája okán egész, az incidenst megelőző estén szerelmi bánatos barátnőjét vigasztalta, csitítgatta, majd hánytatta és kísérte haza. Érthető, hogy nem tudott a megátalkodott számokra koncentrálni.

Persze ez nem mentség, és okolhatnánk azt a szerencsétlen lányt is, mert ő még mindig az álmot éli, és ez alatt a két nap alatt már a harmadik pasiját fogyasztotta ugyanolyan szenvtelen mű orgazmusokkal arcán, mint annak előtte az összes többit.

Nem. Erről senki nem tehet, mindenki mentesül a bakik alól, mert csak azokért kell felelnünk, amiket magunk ellen követünk el. Mások életében mindig éppen annyi hatásunk lehet, amennyit az a bizonyos másik enged nekünk. Hát ne várjon sajnálatot az, akivel sohasem találkoztam, mégis én kaptam meg az állást, amire mindketten pályáztunk, vagy a néni a boltban, aki tíz perccel később érkezett a polchoz, ahonnan én vittem el az utolsó csomag papírzsepit! Nem, pajtikák! Annyi a feladatom, mint barátnőnek, hogy biztassam bátortalan lépéseit az önismeret felé.

Úgyhogy, kedves Szelli, mennyé’ csoportba!

Sally és a monitoring bizottság.

Sally kétségbeesetten ül a folyosón. Elszámolt valamit, de ennek a kínos érzésnek még csak ő van birtokában. Na jó, kicsit részesül belőle mindenki, aki ránéz, mert elég kétségbeejtő látványt nyújt. Affektív afferencia, a főnök is érzi, hogy valami nem oké. Sally barátnénk a kezeit tördeli, és női agyának eldugott csökevényeiben a megoldás után kutat. Nincs matematikai képlet, ami megmutatná a miértet, csak a mit... De mivel ő az előbbi kérdésre keresi a választ, hát most elég nagy szarban van.
Na, de elég az hozzá, hogy a konkrét kérdés, illetve kérdések a következők:
Miért rontottam el?
Miért vállaltam egyáltalán ekkora felelősséggel járó feladatot?
Miért dolgozom én ezen a béna helyen?
Miért feküdtem le a főnökkel ezért az elcseszni való feladatért?
Miért végeztem el azt a hülye szakot, amikor nem is akartam?
Miért nem maradtam inkább otthon ma reggel?

Így hagyjuk itt Sally-t, sakkozzon csak magában egyedül a folyosón, hadd kérdezgessen csak marhaságokat, amikre úgyis tudja a választ.
Térjünk át kicsit a monitoring bizottság gyűléstermébe, ahol épp Sally baromságán sipítozik két szőke hajú, szépre sminkelt, jól öltözött hölgy, egy öltönyös pacák halk mormogásának kíséretében.
Szóval, ha már elcsesztünk valamit, kedves kollégák, a pánik végigsöpör a cégen. Lehet, hogy csak a számok csaltak, lehet, hogy a felső vezetők, de a végeredmény ugyanaz: félelem és reszketés, esetleg nem Las Vegasban...
Összegezve: két elírt ártatlan számjegy, akik tudtukon, és akaratukon kívül kerültek a helyükre, hiszen náluk nagyobb erők és intelligenciák hívják életre a fogalmakat, most állandó pocskondiázások tárgyai. Egy kéztördelő idegroncs, és egy teremnyi sipítozó öltönyös. Ennyi. Ennyi van. Semmi több. Hülye számok... Minden az ő hibájuk. Legalább valami lenne bennük! Némi jóakarat, teszem azt!
De nem...

Most, kedveskéim, hagyjunk mindenkit sakkozni és sipítozni, meg akaratlanul lebegni a névtelen semmiben, hiszen ez majd mind úgyis elmúlik, és marad egy darab válasz, ami megkérdőjelezhetetlenül lebeg a nemlétből a tátongó űrbe bámuló szemek előtt, egy válasz, ami a történtek után mindennél bosszantóbbnak bizonyul: 42.

A' nem jó.

Még tart, még akarom, hogy tartson. Csak engem nem tart semmi már. Föld és föld közt lebegek. És itt a lebegést leginkább vergődésként kell elképzelni, szárnyatlan, kicsit véres borzongásnak.
Kis nosztalgia muzsika, ma már visszaestem ebbe az önsanyargató, magamutogató, önsajnáltató, magát törékenynek tettető szarhalomba, amit a testemnek nevezek...

Dühös levél Sallynek.

Aki bújt, aki, nem megyek!
Isten alapvetően szív-melegnek teremtette a mindenséget. A hideg mindig csak a véletlen műve. Ez amolyan mértékletességi-próba. Ha nem akarod "felgyújtani a világot", oké vagy. Ha mégis erre törekszel, nem vagy oké.
Ja, hogy az ítéletem is túl fekete-fehér? Hát miért? A színek talán természetesek? Csak azért, mert füstös a szemed, még nem kell rögtön tűzoltót hívni hozzád!
Téged elég sokan szeretnek. Sokat gondolkoztam ezen, végül rájöttem miért:  rendelkezel olyan fura, emberfeletti képességekkel, mint az értő figyelem.

Minden egyes design-elem a személyes designerem. Legyen ez új. Legyen ez a mottóm mostantól a végemig.

Kap egy piros pontot, aki kitalálja mi van a képen, és a poszt alá nyavalyogja!

Legyen ez új.

Teszem azt, megpróbálom összeszedni magam.
Első lépésnek néhány cigánymandalával még mélyebbre süllyedek, aztán valaki dob egy mentőövet A kis herceg formájában, ez persze nem segít fennmaradni a hömpölygő szakdolis szakirodalom tengeren.

Fulladni egész kellemes egy bizonyos ideig. Soká tartott, mire rájöttem, ez az önmarcangolás nem nagy ügy. Bocsi. Tényleg elnézést kérek, nem lehetek olyan éles látó, mint te! Szóval ami a gyógyír, az a méreg.
Kéne nekem egy jóképű patikus. Azzal most elszórakoznék egy ideig...

Azért próbáljuk meg még egyszer! Írok néha ide, te meg szépen elolvasol úgy, ahogy régen. Amúgy nem beszélünk, nem is köszönünk egymásnak. SOHA! Pont úgy, ahogy eddig nem működött... Itt az idő! Legyen ez új.