Sally menekül, menekül.

Szoli szőke voltam tavaly. Semmi, szín alatt. Jól esett, hogy csak pozitívan csalódhatnak bennem az emberek. Sallyről nem tudok semmit, és szeretnék megint barna bőrt, szőke fürtöket, meglepett pillantásokat, mert több lennék az esztétikai élménynél.
Mint mondtam, elvesztettem a gyermekkori bájamat.

A barna elment, mire kiléptem a szobába. Sally jár a fejemben. Nem búcsúztam el tőle. Talán kellett volna. De valahányszor beszélünk, az nem búcsú, hanem egy új játszma kezdete. Nem beszélhetünk többé. Abba mindketten belerokkannánk. Megenné minden szeretetemet, pedig másoknak is szánok belőle.

Hajszárítás, öltözködés, és irány A kocsma. Hajamba kap a szél, fülledt a levegő. Esni fog. Elázok hazáig. Nem érdekel. Az az érzésem, lesz ma ott valaki, akivel nekem okvetlenül beszélni kell. Kényelmesen sétálgatok a fasoron, míg mellettem esernyőt bontogató üzletasszonyok és emberek libbenek el sietve fényes, fekete cipőikben. Vízpárát szívok be, nyugalmat lélegzek ki. Innen nem látszik a leégett lakás.

Csepereg az eső, tócsákba gyűlik a víz. Gumicsizmás kislány ugrál bennük jókedvűen, édesanyja pár méterrel mögötte halad, mosolyog. Megjöttem. Itthon vagyok. Szokásos hely, szokásos sör. Polly meglát, sietve távozik. A pultnál ismerősök. Köszönünk, senki nem akar beszélgetni. Nem tudják, hogy nem viselt meg a tűzeset. Vannak ezek a furcsa pillanatok. Tudjuk, hogy mi történt a másikkal, de azt nem, hogy benne mi zajlott le. Ezt csak jó kérdésekkel lehet ügyesen kideríteni. Ritkán találjuk a megfelelő szavakat.
Gyógyszertárakban lehetne árulni olyan kis könyveket, amikben ott az összes varázskérdés. Néha többet érnek bármilyen bogyónál.

Megint Sallyre gondolok, ahogy behuppanok kedvenc fotelembe. Lelépett a térképről. Vajon megpróbált megkeresni? Vagy rám vár?
Egy barna leányzó hozzám lép, kólát szürcsöl szívószállal. Mosolyog.
- Leülhetek?- bólintok. Nem mutatkozik be, csak mosolyog. Először gondterheltnek látszik, szemével mintha keresne valamit az arcomon, a szemembe néz, látszólag megnyugszik. Nem beszélünk. Percek telnek el így. Mindenki issza a maga kis löttyét.
- Baj van? - kérdezem bizonytalanul.
- Már nincs. - mosolyog. Beszélgetünk egy órát apróságokról, a barna fiúkról, olyan lányosan. Aztán indul, sürgősen meg kell váltania a világát. Nézem, ahogy kisétál az ajtón felemelt fejjel. Alig ismerjük egymást, de azt hiszem, büszke vagyok rá. Én is elindulok, bele az esőbe.

Átvágok egy parkon, egy kis utcára érek. Az eső eláll, már csak a fák lombjáról csepeg a víz. Egy magas férfi ül autójában, letekert ablakkal. Dohányzik. Épp itt a kijelölt hely, én is rágyújtok. Tekintetünk találkozik egy pillanatra. Megborzongok. Valami azt súgja, futnom kéne. Elnyomom a cigit, és elsietek. Átvágok a kis közökön, minél előbb haza szeretnék érni. Az utca túl oldalán ott az ajtó, mindjárt ott vagyok a kuckóm bejáratánál. Földbe gyökerezik a lábam. A férfi leparkol az épület előtt. Kiszáll. Követ?
Kulcs után matat. Vajon észrevett? A szomszédos házhoz lép, benyit, villanyt kapcsolt. A pulzusom most kezd visszaállni. Lassan megnyugszom. Nem tudtam, hogy ő lakik a szomszédban. Ismerős volt az arca, igen. Elmosolyodom, semmi baj. Kényelmesen átsétálok az úton, az ajtóhoz lépek.

Valami megmozdul mögöttem, fölém tornyosul, elkapja a nyakam. Ez ő! Kezével betapasztja a számat, hátra kapok, próbálom lefeszíteni tenyerét a nyakamról, fájdalmasan nyöszörgök, és sikítani akarok, de nem megy. Rugdalózok, hiába. Nem enged. Lassan elsötétül minden. Nem kapálózok tovább.