Figyelem! A bejegyzés érinteni fogja a mostani belső űr témáját, amit a heveny boldogság okoz.
Reveláció: minden valamire való bejegyzés a könnyed városi depresszió kézjegyét viseli magán, így az újabbakban kénytelen leszek másokkal foglalkozni, mert a város ugyan nem, de a depresszió eltűnt.
A merev mogorvaság finom ívű kötél hídján billegtem ezzel a kis szkeptikus mintájú, szarkazmus esernyővel a kezemben. Most maradt a tiszta tudat terepmintás bakancsa, masszív sziklákkal maga alatt. Felfedezésnek még mindig van helye, azért a mosoly parádé, mert újra emberek közt lehetek. Szép érzések akkor jönnek, ha éles a kontraszt, amit pedig csak akkor látok majd tisztán, ha épp nincs öröm. Akkor vágjunk is a közepébe!
Ezekben a napokban kéne ugye megélni minden percet, magamba szívni a mindentudás-közeli élmény cseppnyi esszenciáját, és mélyre zárni magamban, szigetet keresni a lélek tengerén, ha úgy tetszik, elszigetelni, aztán amikor már lecsengett az ünnep, távcsővel szemlélni kilométerekről.
Akkor szép, ha fáj.
Most meg inkább csak a csintalan öröm legyen velem. A huncut mosolyúak.
Majd én! Én leszek az egyik premissza! Legyél mondjuk, te a másik! Biztos vagyok benne, hogy a konklúziónk legalább olyan keserédes lesz, mint katonaszerelem.
És a következő bejegyzések feltárják majd régi-én gondolatvilágát a nagyvilág dolgairól.
Megírom magam. Dekódoljatok!
Csak a zene ne múljon el!
