Első Soros (!) Kísérletek

Néhány barátommal van egy kis játékunk. Hétről hétre adunk egymásnak egy mondatot, hogy a másik azzal dolgozzon.  Olyan ez a mondat, mint egy roulett asztalon megfelelő helyre letett zseton. Vasárnaponként bezsebeljük a szajrét, aztán elköltjük rég elfelejtett, mélyre temetett érzésekre a belső bankunkban. Remekül szórakzom.
Nem vagyunk olyan igazán nagy írók, inkább csak hobbi-tollforgatók, ilyen fura madarak, de hát ugye, madarat tolláról, embert barátjáról... Nekünk megfelel. Szóval az első mondatokon kívül minden egy emberhez tartozik.

Gondoltam, megosztom a termést:

I.

Néha indokolatlanul sok itt a cigány. Bár ez a Muzsikus cigányok parkja, nem tudom, mire számítottam. Pontosítok. Indokolatlanul sok itt a hangszer nélküli cigány. Mi az indokolt mennyiség, és mekkora területi egységen számolhatunk optimális számú cigánnyal egy ilyen helyen? És máshol? Valahol ez már indokoltnak számít? Mi az indok? Mihez kell egyáltalán cigány? És legfőképp, újfent, mennyi?

Szécsi Magda Dzsendzsi cigánymandaláira gondolok. Eszembe jut a pinám, meg hogy éhes vagyok. Ők is. Lehet, hogy épp ugyanarra gondolunk. Nem tudom, hogy ez a fejkendős, hosszú szoknyás asszony a saját pinájára, vagy az enyémre gondol-e, de az a fiatal bikákból álló társaság biztosan az enyémre... már 20 perce fixíroznak. Amióta Mátét várom egyre idegesebb vagyok. És éhesebb. A nyócker szívében alig van pad, ahová leülhet az ember. A közösségi tereket mindenki máshogy használja. Itt ez gyülekező. Mikrocélú társulás. Bandaharcok és sebhelyek, börtöntetoválások és vérbosszú. Szenesre cserzett bőrök, dohányfüsttől sárga bajszok és csontos, szálkás végtagok, bordákkal jól barázdált mellkasok gyűjtőhelye. Senki sem muzsikál.

A fiatal lányok itt kelletik magukat az ifjú bikák előtt. Veszélyes játék. Fröcsög az apró szájakból a bazmeg, isszák a dzsúszt, este fél tizenkettő van. Fázom. Várom, hogy Máté hazaérjen, és felcsengethessek.

Ezeknek holnap nincs iskola. De lassan vége a nyári szünetnek. Az a gondolatom, hogy ha így lesz, ugyanitt találnám őket egy hónap múlva is. Bedzsúzozva, káromolva Istent, üveges tekintettel, éhesen. Hozzám lép egy vékony nő papucsban, kilógnak belőle a lábujjai. Körmei feketék, koszosak. Beszédhibával, begyakorolt intonációval kezdi el, reflexszerűen válaszok, túl hamar:

- Elnézést, terhes vagyok...

- Sajnálom...

Ennek a gyereknek már most reszeltek. Ha valamihez cigányt kellene használnom, akkor az az írás lenne. Ha a szabadságról kellene írnom, oda mennék, ahol sokan vannak. Leírnám, hány tisztes polgár feje fordul el, ha valamelyikük ránéz. Leírnám, hányszor döngettek zárt kapukat munkáért, mert fakóbb jelentkező is akadt. Leírnám a kétségbeesést, amiért a fellazult erkölcsével fizet, hogy valamelyest elfogadhatóvá váljon az állapota. Sorok közé szorítanám az éhes tekinteteket. Leírnám, milyen a szabadság teljes hiánya, és a komplementerét használnám definícióként. Végül is, itt ehhez épp indokolt mennyiségű cigány van.

II.

Fél éve nem voltam otthon. Utoljára is csak veled. Eleged volt a családomból, látszott rajtad, hogy nem vagy velünk gondolatban. Mindig találtál valami kibúvót korábban, ez viszont a megkerülhetetlen karácsonyi turné része volt. Anyán látszott, hogy bántja, hiszen mindenki szeretettel fordult feléd. Mi megpróbáltuk.

Na de hosszú ideje elindultam végre, nélküled. Nehezen tartom a fejem, a vonat ütemes kattogása szinte meditatív állapotba zár. Ugyanerre a ritmusra peregnek az emlékek szemem előtt ebben a félálom- féléber bűvöletben. Lassan zuhanok, csúszom a közös élmények mocsara felé, amikkel nem akarok szembesülni, mióta kitépted magad az ölelésemből. Azóta kaparok a partfalon elkeseredetten, nem merek bennük elmerülni, el ne roppantsa gyenge csigolyáim az álom és valóság közti súlyos másság.

Engedek a fűtött kupé ronda mintás fotelében ennek az álkényelemnek. Nem küszködök tovább, már csak a kattogást hallom, a Nap melegét érzem arcomon, ahogy fejem az ablaknak dől és a fákon átszűrődő fény rajzol villódzó mintákat szemhéjam rózsaszínes vásznára.

Itt vagyunk hát. A mocsárban találkozom veled. Ahogy körülnézek, régi otthonunk hálószobájában látlak. Mindent beborít az iszap, félmeztelenül fekszel az ágyunkban, és -bár sosem láttam még tőled- pipára gyújtasz. Az álmomban szép vagy, mint mindig. Nyoma sincs rajtad a fájdalomnak, vagy a nagy fogyásodnak a fertőzés után. Ugyanolyan vagy nekem. Gyönyörű.

Szeretlek - gondolom magamban.

Szeretsz - gondolod te. Ebből biztosan tudom már, hogy álmodom.

- Merre megyünk? – kérded.

- Haza.

- Én is veled vagyok?

- Csak itt, a fejemben.

- Sejtettem. - elhallgatsz. Felizzik a parázs, illatos füst emelkedik feletted, szétterül a plafonon és lassan ránk borul, mint egy puha paplan.

- Itt még szép volt veled. – mondod halkan.

- Igen, erre én is szívesen emlékszem.

- Mi lett apáddal?

- Egészen rettenetes.

- Halott?

- Nem. Fidesz szavazó.

Elmosolyodsz. Elolvadok. Már nem csak képletesen, ez egy álom. Süllyedek lassan a meleg kis mocsárban, te is feloldódsz. Szintén, szó szerint. Vonásaink megnyúlnak, végtelen cseppekben gyűlünk a padlón, keveredünk, felszívódunk a repedésekben. Ebből az ölelésből nem tudunk kiszakadni talán. Ezt álmodtam magunknak. A vonat beérkezik Pécsre. Nem szálltam le otthon. Fejem oldalra biccentve, ajkam szélén csillog a nyál még. A kalauz keltegetni próbál. Még nem tudja, hogy már nem fog menni.

III.

Akkor még nem sejtettem, mi lesz ebből. Csak a vállad ívére emlékszem, ahogy kiléptél a folyosóra, és a beszűrődő fény rajzolta körbe sötét alakod.

Bent már rég nem volt világítás, kikötötték az áramot. Egyedül maradtam a babával. Még nem tudtuk, kisfiút, vagy kislányt várjunk. Alig beszéltünk, mert három műszakban dolgoztál. A villanyszerelésből sokat lehet keresni külföldön.

Csak a képeket küldtem a pocakról, és elképzeltem, hogy fáradtan mosolyogsz a kijelzőre a hosszú munkanapok után. A tiltásod ellenére én is próbáltam pénzt csinálni, hogy legyen. De a Feri betört hozzánk egyik éjjel. Ferire emlékszel, a nagyanyjával lakott, akinek levágták a lábát, tudod, a cukor miatt. Kifigyelte, mikor megyek takarítani az éjszakába és azt a keveset is elvitte, ami abból maradt, amit haza adtál. Nem sajnáltuk tőle. Nem mondtam meg a rendőrnek, ki volt. Azt se, mennyit vitt el. A Laci jött ki helyszínelni. Híre is kelt volna hamar, mi megy itt nálunk, és hogy nem vagy itthon. A hasam már látszott. Próbáltam takarni.

Hetek óta nem ettem meleget. Most is itt rágok egy száraz zsemlét, látod, én meg derék kis hidegburkoló lettem. Bocsáss meg. A buta szóvicceim...

Nagyszüleim szörnyülködnének a koszton. Jó, hogy nem látják. Nem bírnám elviselni a csalódást az arcukon. Jobb életet szántak nekünk. Nem neked, az unokáknak. Nem mentek volna bele, hogy veled legyek. De nem tudták! Nem tudták, mekkora boldogság vagy te nekem! Örömöm az ölelésedben, békém a csókodban találtam. Szépen éltünk kettecskén.

Csak az utca hangos mindig. Gyakran jár a mentő. Sok a verekedés. A poronty amúgy meg van elégedve az ellátással. Nem utasít vissza semmit. Szegénykém. Nem sok visszautasítanivaló akad. Fiú lesz. Még egy hónap, már nem sok. Kibírom. Emlékszel még, milyen voltam, mikor megismertél? Az a bolondos bakfis esetlenségem szinte teljesen elkopott. Anyásodom. Simogatom a pocakot, és azon kapom magam, hogy lágyabbak a mozdulataim.

Mint neked. Az a világcsendesítő simítás, ami alatt megnyugszik minden riadt kismadár, apróvad. Te szelíd, te jólelkű, te! Hogy hiányzik, ahogy hozzám érsz!

Most nehéz. Nehezebb. Nem sikerült nekünk. De te mindent megpróbáltál. Mikor nem jött többet pénz, nagyon megijedtem. Haragudtam tehetetlenül. Valahol sejtettem, hogy nagyobb a baj annál, mintha csak találtál volna valakit.

Nem beszéltem németül. Hónapokba telt, míg Brigi segített megtalálni téged. Pont a Ferike jött el velem hazahozni. Amióta volt az az eset, ő is mindig segít. Rendes gyerek, csak szegény, mint mi. Hát istenem, ilyen az élet!

Ez a vacak tolószéked mindig beakad valahová. Hiányzik az érintésed. Bár nem beszélsz kevesebbet, mint azelőtt. Ki gondolta volna? A Jocóval mentél ki. Tudtuk, hogy fekete meló, de hogy ennyit ér nekik az ember! Megszakad a szívem, ha elképzellek, ahogy az áramütés után tehetetlenül vársz egy kis emberségre. Ha hamarabb jött volna valaki, talán még egyszer el tudnád mondani, hogy szeretsz. De nem baj, én tudom, ne aggódj. Én is. A prücsök is.

Meg kellett volna házasodnunk. Könnyebb volna valamicskét. De mi nem könnyítettünk meg magunknak semmit. Hiányzol, pedig itthon vagy végre. Belezárta a mozdulataidat ebbe a csontos, gyönyörű testbe a magasfeszültség. Hát, legalább együtt vagyunk. Nagyon pontosan kell felelevenítenem az érintésedet, hogy megtaníthassam a picinek. Azért választottalak magamnak, mert tudtam, így szeretnéd a gyerekeket is. Ezt többeknek kell tudni. Remek apa lennél.

Így nekem kell mindannyiunkra vigyázni. Remélem, azért látod majd, ahogy cseperedik. Nem tudom, mennyit fogsz fel abból, amit mondok, de ha a szívemre hallgatok, azt érzem, itt vagy velünk, igazán. Bár meg tudnád mondani, hogy jó-e, ahogy gondoskodom rólunk! Ki gondolta volna, hogy ez lesz, ha az ember egy kicsit is többet akar az élettől? Hát istenkém, ez már csak így van.

IV.

Tegnap az állatkertben rám mosolygott egy vidra. El is neveztem rögvest. Megkapta a nevem, pedig nem is sejthette, mennyire mókás, hogy Dávidra mosolygott. Jól esett azt hinni, hogy tényleg egy szándékos jel ez felém, tekintve, hogy egyedül mentem állatkertbe.

Néhány állat eltanul emberi gesztusokat. Mímelik. Ezer éve nem voltam ilyen helyen. Akkor is a családdal, testvérekkel. Ők nagyon élvezték, én kevésbé. Sajnálom az állatokat. Rácsok mögött madárnak lenni elég szomorú. Persze nincs természetes ellenség, és mindig adott az élelem, nincs szükség, nincs fájdalom. De nincs szabadság sem. Ezek az apró állatok szabadon lebegnének a vadvizeken, összekapaszkodva aludnának, hogy a sodrás ne vigye el őket. Itt nem kapaszkodnak össze. Nincs ellenállás, amitől védeni kellene ezeket a kötelékeket. Azt hiszem Amandával is így történt.

Olyan kényelmes volt belehuppanni az állatkertjébe! Vigyázott rám, megetetett, ha éhes voltam. Eleinte hiába vágytam az érintésére, annyira vad maradtam még, hogy megrémüljek a gyengédségtől, de elég szelíd lettem már, hogy ne tudjak nélküle élni. Valahogy így lehetett, igen. A rácsok mögül csodáltuk egymást. Mennyei volt a mozdulat, ahogy mézszínű tincseit fülecskéi mögé simította. Jobbról perceken belül visszahullottak megint. Csiklandozták az orrát, finom fintor futott végig az angyalarcon olyankor. Sosem láttam ennyire gyönyörű lányt. A dohányfüst sem zavart. Furcsa, sejtelmes elegyet alkotott a parfümmel. Megszoktam. Mint a száradó bükk.

Előttem van, ahogy kávénk mellett ülünk a Bloomban és lassan, apró falatokra darabolva majszolja a sajttortát. Később azt mondta, vissza kellett fognia magát, nehogy mohónak tűnjön, mert szíve szerint két falatra felfalta volna az egészet. Kinevettem örömömben. Az se zavart volna ha inhalálja az egészet egy szuszra, olyan jó volt örömet okozni neki! Édes kis édesszájúm. Enyém. Minden mozdulata az enyém, amit így megjegyeztem magamnak. Enyémek a fura pózai, ahogy lábait maga alá csavarva ül a bárszéken és az elől hagyott szívószálakkal bíbelődik. Valami madarat hajtogatott belőlük. Haja előre hullott, árnyékot vetett a pultra. Mintha bebújt volna saját magából készített szentélyébe alkotni a semmiből mindent.

Úgy jött ebből a lányból a szép, mintha kifogyhatatlan forrásnak, emlékeztetőnek hagyta volna itt a jóisten. Emlékszem a könnyes szemekre, mikor kiderült, hogy édesapja beteg. Itt a puha illat az orromban a feje búbjáról, mert a karomban vigasztaltam. Szorítanom kellett, úgy rázta a zokogás. Napokig nem tudott megnyugodni. Sokat jártunk aztán vidékre látogatni a szülőket. Vállamra hajtotta fejét a vonaton, úgy aludt. Minden erőmmel oltalmazni akartam, de csak egy vad voltam a parkban. Ő volt a gondozóm, minden erőmnek forrása. A temetés után megrázta magát. Tovább lépett.

Mindig mosolygós, mindig szelíd istennőm. Az együttléteinkben ő irányított. Csak néztem az arcot, ahogy a gyönyör kiül rá. Nagyon hasonló a fájdalomhoz. Ahogy összefonódtunk, minden érintésnek jelentése lett. Bőre selymessége szinte túlvilági, hangja rögtön vágyat keltett bennem. Olyan természetes volt hozzá érni, mint levegőt venni. Minden porcikájában tökéletes, gyöngéd szerető.

Ez a vidra mosoly épp oly esetleges, mint az övé. Csak remélem a szándékosságot, de ha az eszemre hallgatok, tudom, hogy ez lehetetlen. Mint azon a napon.

Az asztalánál ült. Fáradtnak láttam. Megcirógattam a hátát, megborzongott, tenyerem megpihent a vállán. Becsukta maga előtt a sokat látott, salátára gyűrt rajzfüzetét. Apró tenyerét az enyémre simította, feje alkarom felé biccent. Felnézett rám a mosolygós szemeivel. Mint aki nem aludt egy percet sem. Csókot nyomtam a homlokára. Hirtelen felpattant, két tenyere közé fogta fejem, a hajamba túrt és a szemembe nézett. Hevesen csókolt. Melegséget éreztem az arcomon. A könnyei. - Annyira szeretlek...- suttogta. A kezei lejjebb vándoroltak, már az ingemet gombolta, fedetlen nyakamhoz bújt, forró csókokat lehelt a gallér alá. Kihámoztam hatalmas kötött pulóveréből, előbukkantak a kulcscsontok, nyaka ívén megpihent tekintetem, majd tovább barangolt a formás mellek felé, tenyerem követte. Ujjaim alá simult a két kis halom, míg ő mohón vetkőztetett tovább. Épphogy kibontotta a csatot övemen, az asztalra ült és magához húzott. Szerelmünk ritmusára megmozdult a polc a futónövénnyel. Hosszú indái táncoltak az őszi tompa napfényben. Ahogy fejét hátra hajtotta, hosszú haja is táncolni kezdett. Megtámaszkodam mellette az asztalon. Karjait körém fonta, combjai között ért a boldogság.

Imádtam, ahogy háta ívbe feszül, és megremeg a csúcsponton. Rám nevetett, mint szokásosan. Csókokkal borítottuk egymás vállát. Még a zuhany alatt sem engedett az ölelésből és én odaadással viszonoztam. Csókkal váltunk el.

Munka után a nyitott rajzfüzet fogadott. Benne egy skicc a reggeli búcsúnkról, és egy levél. Ezután hívott csak a rendőrség, hogy azonosítsam a holttestet.

V.

Nem akartam megbántani a válasszal, így aztán addig húztam az időt, amíg el nem felejtette, hogy mit is kérdezett. Néhány nappal a találkozónk után újra összefutottunk. Csacsogott. Szokás szerint. Szeretem, ahogy be nem áll a pici szája. Húsos ajkai között minden szó valami sóhajszerű, édes deklarátuma az örökkévalóságnak.

Volt már nőm előtte is. Egyik se ilyen. Ezt a csicsergést évekig elhallgatnám. A jó kedve sugárzik, ha boldog, vele örül az utoló méhecske is a limonádés pohara felett egyensúlyozva. De ha szomorú... akkor megkeseredik a méz a teában, elfonnyadnak a szőlőszemek a sajt és bor mellett a vacsoránál. A hangulatfelelősöm. Gyengém ez a nő. Illata pompásan egyszerű, fűszeres, keleties. Mindenhol felismerem. Egy kis fahéjreszelék életem cappuchinojának tejhabján. Falat az egész. Nincs 160 centi. Combjai vékonyak, izmosak, lábszára formás, keskeny bokába fut. Remekül állnak neki a csizmák. Főleg, ha van egy kis sarkuk. Rúzsozza magát. Mást nem használ. Szempillái természetesen hosszúak, sötétek. Épp, mint göndör haja, ami úgy omlik az apró vállakra, mint vízesés az alatta lerakott selymesre csiszolt gömbölyű kövekre. Nagyot kortyol a kotyogós kávémból. Tejes, édes.

Sztoriban van. Az a nő, akit megismertem benne három éve, még mindig itt van előttem. Csak ragyogóbb, szenvedélyesebb. Mióta megtalálta a hangját az ágyban, egyre felszabadultabb. Vele a szex mámor. Könnyű. Kecses teste úgy vonaglik felettem, mint hullámok a fövenyen. Én vagyok a part, passzív "elélvezője" az aktusnak. Elszenvednem semmit nem kell.

Hadd mondja! Ilyenkor csak az arcának apró rezdüléseire figyelek. Mozog a fülcimpája, ha nevet. Szája sarka nem szimmetrikus, ha elmosolyodik. Szemeinek mély zöldje lenyűgöz. Barna pettyek tarkítják az íriszt. Egészen közelről nézve megbabonáz, magába von, és nem akarok máshol lenni.

A kávéját kevergeti. Egyszer csak megáll a kanál a kezében.

- Szóval múltkor mit is mondtál? Eljössz velem anyámékhoz? Na, helyben vagyunk. Pedig azt hittem, már megúsztam. Nem csinálom végig ezt még egyszer. Az ember bele tud törni egy szakításba. Csodálatos nőm van. De emlékszem arra a bakfisra még... Zsuzsi.

Talán sosem gyógyulok ki belőle teljesen. Kamaszosan, esetlenül szerettük egymást. Az apjával ittam először pálinkát. Az anyja sajátjaként szertett. Még sosem éreztem magam annyira egy család részének. Három év viharos szerelem és kiegyensúlyozott családi élet. Ott voltak nekem mindig. Mikor apám lelépett, az ő apja tanított meg olajat cserélni az autóban, bicikliláncot, vagy defektet javítani. 17 voltam. Az anyja csomagolt nekem ételt, valahányszor eljöttem tőlük. Ott voltam a testvérei ballagásán, ők is az enyémen. Ezeket nem felejti el az ember. Ki mondja meg, hogy nem lehet többé köztünk kapcsolat?

Megbántottam a lányukat. Ezért a szépségesért. Elengedtem a zivatarokat egy kis harmatos szivárványért. És most csacsog, mosolyog, gondoskodik rólam. Mégis, sokszor eszembe jut a kócos, a fogszabályzójával. A veszekedéseink. A kibéküléseink... mennyire igazi volt mindez! Ragaszkodott a szabadságához, én is az enyémhez. Addig szabadságharcoskodtunk, míg elvágtunk minden köteléket. Belefáradtam a vitákba. Nyugalomra vágytam. Megtaláltam a göndör fürtök között. De nem elég. Zsuzsival csomagban jött a valahová tartozás érzése. Eltelt három év és nem tudnék más családot szeretni. Lemondtak rólam a lány javára, akivel lemondtunk egymásról. Elvesztettem az enyéimet. Bár tudnám, mi lett a gyerekekkel! A göndör türelmetlen. Választ akar. Én meg anyám helyett anyám főztjére gondolok, apám helyett apám műhelyére és sosem-volt-meglelt testvéreim tizenéves botlásaira, amiket nem követhetek nyomon.

VI.

A térkép szerint itt kellene lennie. Amikor utoljára jártam itt, ötéves lehettem. Nem sokra emlékszem, csak a nagy szökőkútra a Szent Márk téren. Most nincs itt ilyen. Talán azért csal meg a memóriám, mert nyári zápor árasztotta el várost akkor. Még egyke voltam. Eszter anya pocakjában lehetett, és én apró gyereklábammal csűdig tapicskoltam a pocsolyákban.

Boldog emlék ez. De lehet, hogy nem is így történt. Csak a langyos víz érzetére emlékszem lábujjacskáim között, és hogy mennyire maradéktalanul boldog voltam. Na ezért vagyok itt. Hogy kiderítsem, tényleg maradéktalan volt-e, és ha nem, megtalálom-e a morzsákat. Ugyaninnen egy másik nap, abból a nyaralásból: ropival etettem a galambokat és a kezemre szálltak. Nem viszolyogtam, nem rémültem meg, pedig volt, amelyik a vállamra, fejemre is felszállt. Kócos kis ördögfióka voltam, angyal arccal. Fiatal szüleim szeme fénye, azt hiszem.

Ezért indultam el. A simogató langyos záporért, a szelíd madarakért. Hét évvel ezelőtt Pécsett áztam el, Eszter is velem volt. A Nagy Lajos király útján hömpölygő mecseki homokos latyak iszamós posványa úgy barázdálta lábszáram apró karcolásokkal, mint a száraz szalma, ha az ember felül a bálára mezítláb, nyári ruhácskában. Fiúhoz mentem, természetesen. Jobb híján a húgomat is magammal vittem. Fogszabályzásra jártunk akkoriban a városba. Könnyedén megoldhattam a találkát a kötelezők után. Eszterrel nagyon megáztunk a híres baranyai záporok egyik leghevesebbjében. Egy kínai kereskedésben próbáltam javítani a helyzeten. Száraz ruhát vettem magunknak, majd tovább álltunk, de egész nap éreztem magamon a természet ragadós érintését. Pedig nyár volt. Pedig a víz langyosan ölelt körül.

De, ami az eső után várt, az egy vékony barna legény, a nagyszájúbbikból. Szorongásainkat öleltük közre, ha szeretettel karoltuk a másikat át.

Már nem szeretem a galambokat. De néha megesik rajtuk a szívem. Bolondos bólogatásuk barátságosnak tűnik, míg csak egy-kettő kóricál mellettem a peronon. Néha úgy majszolom a péksüteményt, hogy a morzsa tisztes távolságban hulljon a lábaim elé. Aztán többen jönnek. Még akarnak. Minden kell. Én meg éhesen markolom az elemózsiám, és féltőn habzsolok. Mintha elvehetnék... mintha nem is az enyém lenne. Aztán összebalhéznak, verekszenek. Megundorodom. Hajszolják egymást a falatokért. Én meg elkezdek émelyegni a betegségek gondolatától, amiket terjesztenek.

Szelíden, de határozottan hessegetem el a kunyerálókat. Nem akarom, hogy hozzám érjenek. Megváltoztam. Talán a csodálkozás képességét veszettem el minden alkalommal, mikor először történt velem ilyesmi? A meglepetéstől nem láttam azt a sok veszélyt, ami az örömöm alatt lappangott? Vagy csak a gyermeki ártatlanság? Az élmények után rohanok évek óta, és idegen, ijesztő helyekre vezetnek engem. Mégis, annyira szeretek eltévedni! Olyankor hasonló dolog történik velem. Rácsodálkozom a furcsa teremtményekre. Bőrig ázom a másokra vetített sejtések reményként tükröződő élményében. Aztán felismerem a helyzetet, és megtapasztalom a megtapasztalhatatlant. Az értéssel pedig elveszik az a valami, amiért jöttem. Az őszinte örömöm lábnyomát, szétmorzsolt darabjait keresem itt a macskaköveken.

Mert itt járt a maga tisztaságával. Nem értem. Pedig a térkép szerint itt kellene lennie.

VII.

- Egy dolgot jegyezz meg, kisfiam... Az, aki szeretettel fordul feléd, és az a dolga, hogy vigyázzon rád, nem az ellenséged. Ha így gondolod, te magad vagy az.

- Papa, lány vagyok. - mondja unokahúgom a megszólítást kikérve magának. Négy éves. Nevetünk mind Papa felnéz szemüvege mögül. Ezt még az ex vej csiszolta, látszerész volt, ráadásul a szakmájában kitűnő. A papa 40 éve hordja ugyanezt a szemüveget. Se karc, se kosz nincs rajta. Tisztánlátása megkérdőjelezhetetlen. De a vő is a múlté. Csak a tapasztalat maradt. Talán ez fújja el a párát pillanatok alatt a lencsékről.

Mindannyiunkat kisfiamnak hív, amióta az eszemet tudom. Barbara az első, aki kikérte magának, szerinem az utolsó is, mert bizony mind szeretünk a papa kisfiamjai lenni. Mindegy, csak beszéljen hozzánk. Annyi "egy dolog" volt már, hogy győzünk jegyzetelni.

- Nekem kisfiam vagytok mind. Még egy dolgot jegyezz meg ennek a másik oldaláról. Éjjeli őrségben egy társad van: a magány. Nem kerülheted el. A cél nélküli egyedüllét hiábavaló. Ha feladatod van, az a minden. Másokra vigyázni kötelesség. Éjjel alkalmad van hallgatni. Ha minden elcsendesedik körülötted, felerősödnek a belső hangok. Őrködsz mások álma felett. Te vagy a bizalmi személy. És amilyen könnyű lehet valakinek a bizalmát megszerezni, olyan könnyű elvadítani is.

Nem a kislánynak szól. Nekem mondja. Barbara persze csillogó szemekkel hallgatja a papát, de semmit nem ért még ebből. Érzem, hogy szeretettel tanítana még, de időközben felnőttem. Velem már trükközni kell. Ezeket a szavakat kell tőle most hallanom. Folytatja.

- Mindig lesznek emberek körülötted. A diszkréciód a bizalmuk alapja. Szeretettel fordulj mindig mások felé, és akkor majd a türelem is erényeddé válik. Magányodban sem leszel tisztán egyedül. A szemem párás. Ért engem a nagyapám.

- Bizalom nélkül semmi nincs. Ha elveszted, újra kell próbálni. Minden egyes csalódás olyan, mint egy védőoltás. Nem a következő helyzetet kerülöd el vele, csak az érzés súlyosságát. És ha valaha megtapasztalod annak az érzetét, hogy valahol elfogadnak, újra és újra kockáztatni kell majd érte, meg kell szavazni a bizalmat a másiknak, hogy megint átélhesd ezt. Az idő megpróbálja majd ezeket a kapcsolatokat, de ha ezerből egy olyat találsz, aki érdemes a bizalmadra, már nyertél vele. Legyél te a támasz, legyél te a fix pont. Ha alkalmassá válsz erre, megtalálod azt, akiben nem kell csalódnod.

- Mi van, ha mégis visszaélnek vele? - kérdezem.

- Megrázod magad. Fognak még sokan. De minden alkalommal könnyebben lépsz tovább. Egyenes derékkal, emelt fővel, mert te megpróbáltad. Tudom, hogy így szokott lenni. De egyelőre csak sejtem, hogy egyszer még én is képes leszek erre.

Csak úgy, játékon kívül:

- Lelki- és muskotály fröccsözni indultam. Jössz? - kérdeztem szokásos, a nap végére megfáradt mosolyommal. Lány vagyok. 28 éves, 169,5 centi magas, húsos combú, apró, lapos mellű, 61 kiló élettel teli selymes, napbarna bőrbe zárt kusza érzés.

Ezzel már lehet fröccsözgetni, italozni. Ez bizony mosolyog, ha részeg. - Ja, nem terveztem semmit. Mehetünk. - hosszú, szürkésbarna szakálla alatt mintha megbújna valami mosoly, de nem látom tisztán. A szeme elevenéből sejtem csak, hogy örül a random rendez vous lehetőségének. Ebben a tekintetben rengeteg kérés van, én csak listázom egy ideje. Pontokba szedem, gyűjtögetem, majd a zsebembe gyűröm.

Ha egyedül vagyok, előveszem, hogy átolvassam őket, hátha már teljesíthetek egyet-egyet. Egyelőre csak az eleinte véletlennek tűnő érintéseket. Aprók és finomak. Pedig az úr bizony nagy lendülettel van jelen a beszélgetésekben, energikus és hirtelen. Hangos, a maga módján, bár hangja halovány. Talán az enyém is erősebb tud lenni, ha úgy akarom. Na mindegy.

Szóval a lendülete magával ragadó, látszik, hogy érzi a testének határait, és véletlenül sem bánt akaratlanul. Mégis meglepett az, ahogy ellassul, mikor hozzám ér. Egy pillanat műve az egész, és ott van, ahol én. Fizikailag. Ezt a cirógatást nem lehet megtanulni! Ugye nem? Ezzel ugye azok születnek, akik hozzám valók? Hadd tudjam valamiből végre, ha másból nem is.

Most csak mosolyog. Tegnap, mikor elköszöntünk, nem ölelt meg búcsúzóul. Meg tudta tenni. Meg tudta állni.

Én erre képtelen vagyok. A legnagyobb viharban sem húzódom el. A hidegségem átok. A másoké még rosszabb. Nem hagyhatok viszonzatlanuk kérést a szeretet ilyen ártatlanul megfogalmazott formáira. Ha nekem ennyire fáj, mikor a szeretett fél elfordul, nem akarom, hogy ezt más miattam élje át. Na de hát nem vagyunk egyformák, ugye. Szóval elindulunk. A hely, amire gondoltam közel van. Szép ilyenkor, a kerthelységre nem tűz annyira a nap, kiülünk a hársak alá. Szürke, egyenes törzsük koszorúzza a szeánszunkat. Cigarettára gyújt. Nem kéne neki. Én is előveszek egyett. Nekem se kéne. Nem beszélünk. Kikérjük a kancsóval, időnként töltünk, nem szólunk, csendben poharazgatunk, néha egymásra nézünk.

Veszettül jóképű. A szép fiúkkal mindig baj van, mondják. A baj ott kezdődik, ha valamit nem akarunk megoldani. Mondom. Az alsó szemhéja felhúzódik, ha rám nevet. Szemöldöke mozdulatlan. Van benne szomorúság is. Az eredője ismeretlen. Olvasom. Próbálom. De nem jutok közelebb. Titokzatos a zavara. Azt mondta tegnap, talán még nálam is jobban fél attól, mi lehetne köztünk. Tőlem tart. Kétségbe vontam. De leginkább magamtól félek én is. Lehet, hogy a közös ellenségkép kovácsolt össze bennünket...

Felkapja állát, levegőt vesz, majdnem megszólal! Megtorpan, elernyeszti erős nyakát. Beáll a csend. Vállalkozást indítottam pár éve. Ilyen gondolatolvasó-cég. Az elmémmel letapogatok embereket, akik nem tudják, mit éreznek. Segítek nekik megtudni. Sokszor átveszem a hangulatunkat is. Most nem megy, mert nem akarom. Azt akarom, hogy ő fejtse meg. Jöjjön rá! Mondja ki! Küldjön el! Aztán lássuk, hogy megyek-e... az elmémmel dolgozom. Letapogatok. Ő gondolkodik a sajátjával, én érzek az enyémmel. Mindenkinek kellene vállalkozni erre. Mind. Your own business.

- Jó estét! Egy kapcsolatot szeretnék elvitelre, menüben.

- Érzelem, szex, csípős, minden mehet bele?

- Szex nélkül kérném. - látom a pasi szemén, hogy furcsán néz egy hosszú pillanatig, de elfordítja tekintetét, beüti a végösszeget a pénztárgépbe, kezembe adja a blokkot és készíti a rendelésem. Sajátos ízlésem van. Itt őrzöm ezt a furcsa émelygést a négy évvel ezelőtti vacsi óta, amikor fullosat rendeltem. Azt is, mint rendesen, egy átmulatott éjszaka után kértük ki Pécsett az egyetlen helyen, ami nyitva volt hajnal kettőkor.

Olcsó hús, híg lé, béna fűszerek, de valahogy jó íze volt. Csak megfeküdte a gyomrom. Van az az állapot, amikor az ember nem válogat. Talán a társaság, vagy az éhség, de akkor tényleg nagyon jól esett. Azóta csak ez a masszív hányinger kerülget, ha elmegyek a hely mellett. Soha többé nem eszem ott. Vonakodva veszem elő a mobilom, de beírom a kalóriaszámláló appba a termelést. Ha így folytatom, nagyon meg fogok hízni. Jobb lenne főzni megint otthon, meg előre csomagolni a kaját .

Csak magamra nem szeretek. Jó a főztöm, de akkor ízlik igazán, ha másnak készíthetek ételt. Ha picit is érdekelne a saját testem, vagy hogy mi történik vele, könnyebb lenne. Legalább 5 kilóval. Vagy ugyanennyivel több. Nem tudom. Még nem éreztem konyhát igazán a sajátomnak, hogy ez így legyen. Melegem van az üzletben. Izzadok. Szédülök az illatoktól.

Érzem, ahogy megváltozom. Éhes vagyok. Kifordulok magamból. Megjelenik a kijelzőn a rendelésem sorszáma. Elveszem a papírzacskóba csomagolt kapcsolatot. Motyogok egy halk viszlátot, és már ott sem vagyok. A forgóajtón kilépve megcsap a koraőszi esték hűs szele. Az üzlet felett a franchise neve neonlilával világít, arcomra hull a fény: Tinder. Meglátom magam az ablak tükrében. Sápadtnak látszom alatta. Nem fogom kibírni hazáig, le kell ülnöm egy parkban enni. Szerencsére egyedül vagyok, mert érzem, hogy ez csúnya falás lesz. Jobb, ha nem látja senki. Már remeg a kezem, mondom, négy éve ettem utoljára! Elfoglalom a legsötétebb padot, mohón tépem fel a papírzacskót. Már a dobozt cincálom, isteni az illata! De mi ez? Bassza meg, csak beletette a szexet is, pedig külön megkértem! Rettentően éhes vagyok. Ezt még megeszem, de holnaptól főzni fogok...