Szeretném ha eltűnnének azok a régi gondolatok. Az emlékük is vesszen el örökre. Mindegyiknek, amikor rosszat gondoltam valakiről. Főleg attól szabadulnék, amit ki is mondtam. Vagy amikor épp nem szóltam, ha igazságtalanság történt a szemem láttára. Mint ma, a buszmegállóban... A bácsi kerekesszékben megkérdezte a sofőrt, hogy felnyitja-e a rámpát. A pasi úgy tett, mintha nem hallaná, bezárta az ajtókat, és elindult. Nem lett volna esélyem szólni, amíg ez a jelenet lezajlott, éppen a hátsó sorokhoz mentem.
Hazafelé, egy másik járaton beszélgettem valakivel, aki nem tudja, hogy valaha rosszindulatúan mosolyogtunk az egyszerűségén. Ez a fiú valószínűleg alacsony intelligenciával rendelkezik, de jószívűnek tűnt mindig. Egy vásáron dolgoztunk mind a ketten, és a barátnőmnek szerelmes-féle levelet írt kézzel. Ákombákom betűk szédelegtek pirosan a gyűrött fecnin. A megfogalmazása is rém egyszerű volt, a kedvelés ténye állapíttatott meg benne, illetőleg az igényét fogalmazta meg a hölgy barátsága iránt. Ennyit szeretett volna angyalom, mi meg kinevettük. Álmodtam párszor ezzel a jelenettel. Haragszom magamra. Akkor is volt ez az érzés, és nem tudom miért viselkedem néha máshogy, mint ahogyan jónak gondolom.
Ahogyan beszélgettünk ma, olyan vidám volt. Pár megállóval előttem szállt le. Elnagyolt mozdulatokkal integetett nekem, ahogy elment mellette a busz. Szerettem volna bocsánatot kérni, de nem ment. Én nem tudom milyen lehet teljesen őszintének lenni magammal.
Hiába viszek vissza több millió megtalált pénztárcát, vagy segítek ki valakit az utcán apróval, adom a ruhám másnak, vagy hallgatok végig vadidegeneket az utcán/rendelőben/hivatalban/buszon stb. Nem tudom kifehéríteni a rosszmájúság okozta szurokfekete foltokat.
