Anouk.

Anouk a szobájában maradt egész nap. Mióta eljött Oroszországból aligha érezte magát ennyire magányosnak. Az új ország új emberei elunalmasodtak. Kiismeri magát az utcák közt, megvan a zöldségese, a kedvenc túraútvonala, nyugalom-szigete. Minden, amit megismert, épp olyan, mint otthon. Megvannak azok az emberek, akikben szükségszerűen csalódnia kellett, azok is, akikben pedig épp ily' szükségszerűségből bízni köteles.

Aztán itt van ez a kis szoba, nehéz, dohos bársonyfüggönyökkel. Ez a legotthonosabb mind között.

Hamutartó az ágy alatt, könyvek a polcon, régi okosságok, gyermekkori mesék őrzői ezek.

Betűrácsok mögött tengődő árva gondolatok. Csak az értő figyelem szolgálhat óvadékként, hogy a matéria börtönéből valaha szabadulhassanak. 

Istenre gondol, a kopott kanapén, ahogy az őszi napnyugta megint, korábban érkezik. Keresztrejtvény hever a keze alatt. Három órája kezdte el fejteni. Közben szépen besötétült a szoba. A közlámpák. Sárgája. Úgy vonzza a lány tekintetét, mint a lepkéket. A fény. És árnyék közti mezsgyén denevér vadászik.  

A neve kegyelmet jelent.

Entrópia.

Rendezetlen molekuláris rendszerek a termodinamikában... Rendezetlen rendszerek... Csak én érzek itt valami furcsa disszonanciát? A hőt alacsonyabb rendű energiának tartják, mert minden munkafolyamat azzá alakítható, de visszafelé ez már nem olyan egyszerű.

Schrödinger macskákat képzelt dobozokba, akik éltek-haltak egyszerre, mert a megfigyeléstől megváltozik a mérés eredménye. A kvantum-szuperpozíció kibillen.

Ha minden hullámtermészetű...
Minden hullámtermészetű.
Minden hullám természethű.
Minden hull, lám, természethű.

Tessék, ősz van. És a bőröm meleg. Mert élek. Aktív a szervezetem, lélegzem, a szinuszcsomó percenként hatvan összehúzódást parancsol a szívizomzatomra. A meleg kis szívem továbbítja ezt az energiát mindenhová, ahol épp szükség van rá. A mancsok és tappancsok maradnak ki a szórásból leggyakrabban. Meg persze a nózim. Ebből következik, hogy nem fektetek sok energiát a mások tapogatásába, illetve szagolgatásába.
Bennem mindig nyár van. Hőség. Harminchat, harminchét fok, állandóan. Minden baci nyomja a holiday-t, amíg arról álmodom, hogy egyszer egy fekete lyuk magába szippantja a fényemet, és tapasztalok. Megszűnök energia lenni.

De lehetek-e én egy olyan szingularitás, amelyben minden érvény elveszik?

Más. Nem tudok elszakadni Chopin-től. Harminckilenc év, a fele tuberkulózissal, bonyolult szerelmi viszonyokkal. Ez az egy noktrün belém égett. Annyit hallgatom, dúdolom, jártamban-keltemben, hogy tudni szeretném mi járt a fejében, mikor megszületett a mű. Volt-e akkor köze George Sandhoz? Kapcsolatban álltak egy ideig, Chopin-nek eleinte nem tetszett a nő.
Tudom, hogy nekem volt hozzá közöm. Egy családi kiruccanás alkalmával valahogy, valahol kaptam egy könyvet. Mese a jólelkű Fridolinról. Csodásak voltak a képek benne. Sötétek. Sejtelmesek.
Varázslatosak.
A zenét hallgatva könnyű visszaidézni az olvasottakat, és határozottan emlékszem, mennyire tetszett, hogy a főhős nem iszik édes szörpöket, csak vízzel csillapítja a szomját. Ezt annyira bájosnak találtam. Mitől tiszta? Hogy nem szennyezi magát.
A képek hangulata emlékeztet Delacroix Dante bárkája című képére. Ők hárman közel álltak egymáshoz. Ha minden hullámtermészetű, ahogy a hang, a fény, akkor ők hárman együtt alkottak bennem érzéseket?
Hármójuk emberi kapcsolata a műveikben is ott van? A kor hangulata, a közös élmények, tapasztalatok nyomot hagytak. Bennem.
Volt egy pakli kártyám, festőművészek önarcképeivel. Eugéne Delacroix valahogy mindig a kezem ügyébe akadt. Vagy valamiért őt vettem észre.
Elragadott a kapcsolatok sokszínűsége, és valószínűleg csak nekem ennyire fontos a nagy egymásra találás az emlékek és élmények között. Szeretem az összefutó szálakat. A csomókat. Akkor is, ha gordiuszi.

Megyek, megnézek egy filmet a viharos szerelemről, hátha találok még valami érdekeset.

Bekötő.

Gyalogszerrel vágtam neki a ligetnek. Szívhangon klimpírozta Martin Jacoby ezt a kis kellemest. A léptem könnyű lett hirtelen, Déli szél hozta a langymeleg tavasz ízű levegőt. Keveredett bele némi utóíz is ugyan, ahogy elhaladt a tápgyár mellett, mégis az összhatás különösen tetszett. A belvíz áztatta cserjék lombján halkan dúdolni kezdett a rét is, napsugár bujkált a fásszárúk mögött.
Hogy írhatnám le érzékletesen az otthonom békéjét?

Hiába a házikó, az udvar, az anya-főztje, tekintsen bárki bátran hálátlannak, de a legtöbb emlékem a bekötőről származik. Látható éjszakai sétáim nyoma az aszfalton, bakancsos, hótaposós lábnyomok ezek. Koncertre jártam ide árvíz idején. Holdfényes víztükörben játszott a Kaposi Tücsökkar. A békák is gyakran adtak itt elő. Vadmalacok kocogtak anyjuk után, ha elhaladt a reflektor.
Nappal sincs nagy forgalom erre. Emlékszem, egy őszön ugyanitt koptattam a flasztert, már lehulltak a lombok. A vörös ezer árnyalata uralta a horizontot. Korán kezdődött a szürkület, fázósan húztam össze magamon a kabátot. Varjak trécseltek az út két oldalán, későn vettek észre, vagy a fekete gúnyám miatt tűntem rokonnak, nem tudom. Elég közel jártam már, mikor felrebbentek. Két fekete felhő, kétfelé. Megültek a közeli fák ágain, onnan kiabálták felém, mennyire kár, hogy én mégsem tudok repülni.

Az emlékeim megmártóztak az út porában, és ez a szakasz számomra mindig különleges marad.
Beleszerettem az éjszakai borzongásba, amit az ébredő állatok neszezése kelt, és elszakadni nem tudok a végtelen nappali nyugalomtól, melyet a fényben fürdő, végtelenbe szaladó töltés látványa nyújt.

Néha tényleg csak az út a lényeg. A bekötő. A szőlőhegyi.