Nemrég sétarepülésen voltunk a jómadárral. A jómadár alatt pedig a kedvesemet kell érteni. Jó élmény volt. Az édesanyja lepte meg születésnapja alkalmából a programmal. A fél órás út alatt vagy 20 percig vezette a gépet. Anyukájával mi hátul ültünk, volt alkalmunk nézelődni.
Nem most repültem először, de ilyen kis géppel igen. Budapest felett tiszta volt az ég, és egészen messze el lehetett látni. Ahogy megkerültük az Erzsébet-kilátót, kicsit bedöntött a gép. Letekintve egészen hasonló volt a látvány a google térkép műhold nézetéhez. Igaz, a valóság kevésbé pixeles.
Régebben sokszor szórakoztattam magam ezzel. Amikor bezárva éreztem magam, elindultam a világban valamerre. Valahogy aztán mindig otthon kötöttem ki. Minden otthonomnál. Az összes helyet végigjártam, ahol élek, vagy él a lelkemnek egy darabja azokkal, akiket szeretek. A mamáékál 2011-es a felvétel, még nem volt felújítva a tető, még állt a két fa az udvarban, és akkor még élt Icuka néni a szomszédban... Igen. Azóta sok dolog változott.
A családom nagyon fontos számomra. Rajtuk keresztül kapcsolódom a világhoz. A szeretett személyek nélkül nem érezném fontosnak görgetni a lábam alatt a bolygót. Könnyű volt számomra elfogadni a kedvesem családját is, mert valahol az volt a bennem mélyen plántált alaptétel, hogy az embereknek - úgy általában - nagyon fontos a családjuk. Nehezen emelkedtem felül azon a sztereotípián, hogy a szűk családi körben tradicionális nemi szerepeknek kell uralkodni, szeretetteljes légkörben kell a gyerekeket nevelni, és minden, ami ettől eltér, az deviáns.
A család - ha úgy tetszik - weberi ideáltípusa határozta meg a hozzáállásomat a jelenségekhez, amik körülvettek. Pedig az elém sorakozó példákat alapul véve semmi nem indokolta ezt a ragaszkodásomat. Fiatalon sok időt töltöttem dédanyámmal. Heteket nyaraltam nála esetenként. Aztán egyre kevesebbet. Lassan eltávolodtunk. A kamaszkori dac nálam hosszan elhúzódott, és sokszor bántottam a szeretteimet viselkedésemmel. Nagyon lassan találtam vissza hozzájuk. Azonban közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.
Dédanyám utolsó éveiben készítettem vele pár interjút az életéről. Tavaly volt egy éve, hogy a dédi elment, és nem tudom visszahallgatni, elolvasni az elhangzottakat könnyek nélkül. Pár napja a párommal fényképeket válogattunk, hogy előhívassunk párat a lakásba. Nem találtuk hirtelen azokat, amiket az utolsó időkben készítettem vele és a testvéreimmel az idősek otthonában. Persze egyből potyogni kezdtek a könnyeim. Csendes sírás ez már. Nem zokogok. Egyszerűen a gyász még mindig, ennyi idő után is nagyon mély. Mert hálátlan gyereke voltam én a drága szüleimnek, jó nagyszüleimnek, és kedves dédanyámnak. Most pedig már nincs semmi. Semmi lehetőség bepótolni az elszalasztott perceket, sűríteni a látogatásokat, megérteni a magányát, és szeretni, amíg lehet. Az utolsó hónapokat sohasem fogom megbocsátani magamnak.
Tanultam belőle. Ha az embernek vannak hozzátartozói, menni kell. A kapcsolatot élővé kell tenni. Fenntartani, ápolni. Mert törékeny az élet. Az elszalasztott lehetőségek felett érzett keserűség pedig megbénítja az embert. Nem enged tovább lépni.
És csak folnyak a könnyek a semmibe, ahová a dédi ment, mert talán ezekkel még utolérem valahogy, amikor eszembe jut hogyan kötötte a fejére kendőjét, vagy mosolygott az ajtóból, mikor kikísért a lépcsőig. Előttem van ez a mosoly, és a szeretetteljes tekintete. Nem vagyunk egymásnak egyformák, de ha képesek lennénk felismerni, és értékelni a szeretetnek ezeket a végtelen forrásait, és ápolnánk őket, nem apadnának el mások irányában sem, és nem kellene könnyekkel pótolni az elapadt vizet.
