A szépről.

Emlékezni nem jelent sokat számomra. Megszelídültek a vágyak. Elfogadtam ami jár. Még csak sajnálni sem sajnálok semmit. Minden épp úgy van jól, ahogy. Ha ez így megy tovább, nem írok ide semmit.

Elmentünk egy felolvasóestre a szülőpárral, hátha. Nem volt kedvük olvasni, úgy látták, a mondanivalójuk nem passzol az est hangulatához. Így tartottunk egy kis felolvasóestet magunknak, itthon. Amiért ez igen jól sikerült, és még nekem is volt kedvem a performanszhoz, itt is közlöm az írást:

Wass Albert

Te és a világ

(részlet)

A VIHARRÓL, AMI IDŐNKÉNT JÖN ÉS ELMEGY 

Figyelted, hogy kezdődik? Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana. Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong. Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai. A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek. Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni. Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal, eszeveszetten a vészkolompot. 

Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi. Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol. Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg. Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja. Így a fa. És mit tehet az ember még ezen felül? Legyen becsületes, mert ember. Jóindulatú, tiszta és igaz. Szeresse a testvért, fában, virágban, állatban, emberben. Higgye Istent, akit nem láthat, mert hiszen a tenyerén mászkál. Ne félje a gonoszt, csak kerülje útjait. Imádkozzék, ha viharba kerül, s dolgozzék, ha már elmúlt. Nem tehet ellene semmit. Vihar van. Háború van. Gonosz feszültségek, mérges kisugárzások, ördöngös szándékok babonája hozza. De az ember megáll benne, ha ember. És vihar után, mikor már az eső is elállt s az erdő nem nyög és nem sóhajtozik többé: frissebb a levegő, tisztább a lomb és zöldebb a fű. A föld puhább és a virágok színesebbek. Kisüt a nap is és valahonnét a pillangók újra előkerülnek. Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet. Aztán kijavítja házát, bekeríti kertjét s az ekevasát belenyomja mélyen a fölpuhult földbe. Illatos a föld olyankor s jó gabona terem. Vetéskor már búg a vadgalamb is és aratásra kirepíti fiait.

A félelmeim lassan időnkénti riadalommá fogynak. Van segítségem. Szó nélkül kért válaszok jönnek mindenfelől. Nincs ketrec. A falak pedig, ahelyett, hogy fenyegetőek lennének, most valami többnek, jobbnak nyújtanak otthont. Együtt élhetek a széppel. Szép a szeretet. Itthon szeretet van.  

Zen-e?

Csend. Élet. Öcsikével ketten itthon. Ő a kis beteg, én a munkanélküli. Van idő tételezni, izgi, izgi, izgi. Ha megfejtettem a mindenkit frusztráló belső feszültséget, feltérképeztem kattant költők tudattalanját, újra jelentkezem. Zene szól, halkan, és jól esik. :)

Nyugodalom.

Lesz itt valami májusban. Valami vizsga. Aztán meglátjuk, mint lesznek a dolgok. Szívesen áldozok időt az ügyeim intézésére. A régi városaim tárt karokkal fogadtak. Még az új, hivatalból köttetett ismeretségeim is könnyeden alakultak. Sőt, még a tömegközlekedést is nagyon élveztem!
Változás van, kedveseim.

Ami a lelkiállapotot illeti, az sajnos még labilis. A döntéseim véglegesek. Még egy hét, és kőbe vésetik minden. Aztán átadom magam a szabadság mámoros érzésének, közvetlenül ezután leterhelem az agyam a rengeteg tanulnivalóval. Alig várom. Legszívesebben rögtön nekiesnék az olvasmányoknak, de tudom, ha nem adok előtte egy hetet magamnak rendbe kapni a szobát, kellőképpen dekoncentrált lennék, hogy a folyamat félre fusson. Megtervezem a következő pár hónapot, hogy barátnők, barátok, edzés, itthoni teendők is pontosan beleférjenek a napba, a hajnalban ébredést egyszerűen imádom. Sokkal több az energiám. Olyan, mintha három ajándék óra járna  a napomhoz, csak mert meghoztam a lehető legjobb döntést. Úgyhogy ha a hőmérő is rábólint legalább plusz két fokkal, indul a hajnali futás korszaka megint.

Az életem király.

ezzel a nagyon royal állattal illusztrálnám, mennyire

Exfaktor.

Tehetségkutató valaha volt szerelmeknek.

Ha valaki lerajzol, meglátod magad az ő szemével. Mióta itthon vagyok, húgomnak modellkedem a felvételi portfóliójához. Az anatómiai nonszensz, akivé váltam rendelkezik egyrészt egy bivaly háttal. Komolyan. Úgy ugranak elő az izmaim a leghalkabb csalogatásra is, hogy megijedek.Vannak még apró szemeim is, egy elég csúfos bőrszerkezetem, a hajam nekiállt rohamosan hullani. De a melleim szebbek, feszesebbek mint valaha. A nyakam izmos ívét is imádom. De a lábak! Az lesz a komolyabb sztori. Rendbe hozni a lábakat, hogy ennyi bezártság után elvihessenek megint messze. Társaságom akadna épp, de nem vagyok felkészülve azokra a kihívásokra, amikre úgy érzem okvetlenül válaszolnom kell. Ideje próbára tenni magam. Minden téren.
Húgom szemén keresztül elég lepusztult a test. Viszont a tekintetem élénk. Lehet, hogy nem veszett el minden belülről.

Amikor én rajzoltam, megtanultam simogatni. Tekintettel. Rajzolni intim. Rajzolni szexi. Megismerni a másik apró részleteit, ha szép, szépre igazítani a vonalakat. A tónusok ráfeszülnek a bőrre. A ceruza hegye végigsimít az áll ívén, a tekintet lassan élővé válik, megmutatkozik a tehetség. Nem a másolás a lényeg. Aki rajzol, nem a valóságot másolja. Mutat egy szeletet magából annak, akinek a kép készül.
Eddig ez világos. És ciki. Hogy nekem emiatt volt bűntudatom.

Egyre ritkulnak ezek a reggeli dührohamok, kezdek megbocsátani. Nem felejteni. Egyelőre még minden bánt. De a zene az nagyon jó. Az is, hogy a volt világmindenségem azt hallgatja, amit mellettem nem. Amit akkor csak én. Olyan érzés ez, mint az ovisok között lenni. Itt kérem, senki sem hajlandó osztozkodni. Még csak az "én", a "nekem" és a "saját" a lényeg. 

Mindig is voltak olyanok, akiknek ha megláttuk a kezében a kedvenc teherautót, elfutott a pulykaméreg. 

Ma barátnőzök, intézkedem, puccparádé a smink, befejezem a territorial pissing-et, mert nincs saját terület. Paff. Pofa. Padló. De csak reggel. Estére fülig ér a szám, család meg minden. Az egyedülje a csibészes. Délelőttök lonely falván. Amennyire kellemetlennek tűnik, annyira élvezem is. 

Már csak a "nemtudokkiigazoniavalósjelentésén" párbeszédeket kéne nullára redukálni, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez valami jóindulatú finom kis figyelmeztetés, vagy inkább állapotfelmérő puhatolózás...

Tegnap rájöttem végre, hogy bizalom az nincs. Teljes legalábbis egyáltalán nincsen senki felé. Ez nagyon kegyetlen volt. Kibőgtem magam rendesen, aztán hallgattam rá egy aktuál White Lies számot, az bekötözte a frissen feltépett sebet. Szóval teljesen őszinte voltam-e valaha? Na azt nem gondolom. Az életemnek mindig voltak olyan időszakai, amiket nem osztottam meg senkivel. Még a tesókkal sem. Szülőkkel pláne nem. Talán van két barátnőm, akik jobban informáltak a többieknél, de nekik sem mindent. Sőt! 

Viszont, mint ugye ebből következik, tán értékes tapasztalat lehet ez. Így nekiálltam. Leírni dolgokat, amik bökik a csőrömet. Egy illető lehet csak ebben a kényes időszakban, aki szóba jöhet. Megpróbálok totál őszintén válaszolni a kérdéseire. Amekkora mákom van, a beszélgetéseink kis hányadát képezik kérdések. Inkább a csodás humorom kerül főszerepbe. Hahaha... 

Tényleg mondok néha jókat.

Most, hogy nincs lakótárs Peti, saját magamat kell oltogatnom. Grr-morr.

Ráadásul azt álmodtam, hogy az ágyneműm és a kedvenc kávéfőzőm ott maradt a régi albérletben. Mindenki őrizze meg a nyugalmát. Megvannak.

jó nagy állam van, ami azt illeti.

Macska.

Az állat egész nap követ. Mindenhol ott van. Ha leülök pár percre, rám helyezi kecses tomporát, és a pár percből lesz pár óra. Visszafog a rohanásban, ha ne adj isten nekiállok hasazni, ráül a pocakomra, mert puha, és olyan nincs, hogy az ő "meleg vizes palackja" kisebb legyen! Csak lábra szabad edzeni.
Lehet, hogy valami megszállott dolog ez is, mint nemrég volt ez a fiatalok körében elterjedt feküdj alkalmatlan helyekre, fotózd le magad és oszd meg közösségi oldalakon.
Ez lehet az "ülj minél több helyen a munkanélküli szingli gazdin" őrület. Mert ugye fotografálom is az eseményeket. A macska, jelentem, dokumentálva van.

 első pozíció, a két lábon fekvés balra versenyszámban

Szóval valahogy nincs szívem felkelni, ha elszunnyad. Rendszerint együtt reggelizünk. Ő az övét, én az enyémet, okosan intézi a dolgait, mert előbb ő kap enni. Addig én elkészítem a magamét. Mire odaérek, ő már végez, és bejelenti igényét a maradékomra. Ami, megjegyzem nem maradna, ha tudnék időzíteni.

második pozíció, a két lábon fekvés jobbra versenyszámban

Sokkal jobban vagyok, mint azt el tudtam volna képzelni pár napja, feldob, hogy eszembe jutnak dolgok, hogy sok a segítség mindenhonnan, hogy hóesésben is merek gyalogolni, és szép helyen lakunk.  Kezdem apránként összeszedni magam. Ami újként ért régi megtapasztalás pedig, az édesanyával való viszonyom. Az apró megjegyzések élét elnyelte a telefon. Huhú helyzet, Most, hogy itthon lakom, nincs, ami tompítaná. Ehhez még hozzá kell edződni. Tudom, hogy csak az piszkál, ha igaza van, így igyekszem belül lesakkozni hamar a dialógusokat. Egyik reggel rám szólt, hogy öltözzek át, nem túl előnyös a szettem. Mert ez ugye tudvalevőleg értelmiségi körökben a legmeghatározóbb pontja a szociális érintkezésnek, tekintve, hogy télikabátban látszik, hogy mit választottam meg különös műgonddal a reggel során, hogy becses testem eltakarjam a kíváncsi szemek elől.
Vak hang nélkül sunnyogtam vissza a szobába. Csak akkor szólalt meg a vészcsengő, mikor a szekrény gombja már elfordult a kezemben. Mi a fenét  csinálok? Eddig futotta a gondolatmenet, aztán átöltöztem és megfogadtam, hogy ezeket majd szépen, idejében a helyére teszem. A saját béna viselkedésemet gyerekként, és mérséklem anya terelgetését tanácsadássá.

fél órás pihenő után újra edzés, féllábon fekvés versenyszámban, a "fotel" is kapott lehetőséget felszámolni a beállt vádli görcsöt

Aztán lassan jönnek az önigazoló elképzelések is, erős tartóoszlopai lehetnek később a nagyon royal életszemléletemnek, amit most addig szeretnék csiszolni, hogy végre kőbe véshessem. Nincs több megalkuvás.

Mikor a szülői házra a gyerekkor lerakataként tekintünk, akkor kezdődik a baj. Az otthontalanság érzését cipeljük magunkkal a közös albérletbe, mert mi az enyém? Ez a kopott könyv, ami kísérget? Ennyi? Az életem egy bőröndbe fér. A többit elküldöm haza. Oda, ahol otthon kellett éreznem magam. Raktár ez. Ha elégetnének otthon mindent, amit csak odahordtam az évek alatt, nem cipelnék többé súlyos csomagokat. Nem volna, ami emlékeztet a megtörtént akármikre. A magam részéről megelégszem az emberek emlékének sűrű esszenciájával. Vagy pozitív, vagy negatív az érzet. Az én mérlegemen ne ácsorogjon senki. Megítéltetett. Könnyűnek találtatott. Megtaláltatott. Észrevétetett. Én vettem észre, Mindez velem történik. A mérleg az enyém. Csak az állhat rá, akinek engedem. Feleslegesen nem méricskélek. Szóval tettei alapján az embert.

úgy sejtem, lassan szabadulok, úgyhogy be is fejezem a bejegyzést :)

Ami a macskát illeti, ő a combomat szereti a legjobban, ami a mérlegelés szempontjából nem zavar sok vizet. Ez a kis doromboló feneszelíd feldobja a napjaimat, és nem hagy szétforgácsolódni a kényszeres pótcselekvések csalogató ajánlatai között. Azért persze minden nap főzök, de nincs kényszer íze az ételnek, és nem is kerül már bele só helyett könny, hogy úgysem eszi meg senki. Itthon minden elfogy. A legjobb pedig, hogyha marad is pár falat, odaadhatom a macskának.

csak zene.

Nekem nem kell mondanom semmit, Mindig felesleges. Valaki már úgyis elmondta helyettem szóval, képpel, mosolygó almával.

ma se.

még sokat sír.
monitorig se lát.

szótse.