Emlékezni nem jelent sokat számomra. Megszelídültek a vágyak. Elfogadtam ami jár. Még csak sajnálni sem sajnálok semmit. Minden épp úgy van jól, ahogy. Ha ez így megy tovább, nem írok ide semmit.
Elmentünk egy felolvasóestre a szülőpárral, hátha. Nem volt kedvük olvasni, úgy látták, a mondanivalójuk nem passzol az est hangulatához. Így tartottunk egy kis felolvasóestet magunknak, itthon. Amiért ez igen jól sikerült, és még nekem is volt kedvem a performanszhoz, itt is közlöm az írást:
Wass Albert
Te és a világ
(részlet)
A VIHARRÓL, AMI IDŐNKÉNT JÖN ÉS ELMEGY
Figyelted, hogy kezdődik?
Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is
csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan
a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana.
Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong.
Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni
azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai.
A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az
egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és
egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról
tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva
bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén
és iszonyú gyorsan közelítenek.
Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen
meghallod a fenyvest zúgni.
Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát
a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal,
eszeveszetten a vészkolompot.
Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a
színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi.
Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege
végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol.
Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az
erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg.
Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a
felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz
körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek
vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja.
Így a fa. És mit tehet az ember még ezen felül? Legyen becsületes, mert ember.
Jóindulatú, tiszta és igaz. Szeresse a testvért, fában, virágban, állatban, emberben. Higgye
Istent, akit nem láthat, mert hiszen a tenyerén mászkál. Ne félje a gonoszt, csak kerülje útjait.
Imádkozzék, ha viharba kerül, s dolgozzék, ha már elmúlt. Nem tehet ellene semmit. Vihar
van. Háború van. Gonosz feszültségek, mérges kisugárzások, ördöngös szándékok babonája
hozza. De az ember megáll benne, ha ember.
És vihar után, mikor már az eső is elállt s az erdő nem nyög és nem sóhajtozik többé:
frissebb a levegő, tisztább a lomb és zöldebb a fű. A föld puhább és a virágok színesebbek.
Kisüt a nap is és valahonnét a pillangók újra előkerülnek.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több,
mint az élet. Aztán kijavítja házát, bekeríti kertjét s az ekevasát belenyomja mélyen a fölpuhult
földbe.
Illatos a föld olyankor s jó gabona terem. Vetéskor már búg a vadgalamb is és aratásra
kirepíti fiait.
A félelmeim lassan időnkénti riadalommá fogynak. Van segítségem. Szó nélkül kért válaszok jönnek mindenfelől. Nincs ketrec. A falak pedig, ahelyett, hogy fenyegetőek lennének, most valami többnek, jobbnak nyújtanak otthont. Együtt élhetek a széppel. Szép a szeretet. Itthon szeretet van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése