Lehet, hogy valami megszállott dolog ez is, mint nemrég volt ez a fiatalok körében elterjedt feküdj alkalmatlan helyekre, fotózd le magad és oszd meg közösségi oldalakon.
Ez lehet az "ülj minél több helyen a munkanélküli szingli gazdin" őrület. Mert ugye fotografálom is az eseményeket. A macska, jelentem, dokumentálva van.
első pozíció, a két lábon fekvés balra versenyszámban
Szóval valahogy nincs szívem felkelni, ha elszunnyad. Rendszerint együtt reggelizünk. Ő az övét, én az enyémet, okosan intézi a dolgait, mert előbb ő kap enni. Addig én elkészítem a magamét. Mire odaérek, ő már végez, és bejelenti igényét a maradékomra. Ami, megjegyzem nem maradna, ha tudnék időzíteni.
második pozíció, a két lábon fekvés jobbra versenyszámban
Sokkal jobban vagyok, mint azt el tudtam volna képzelni pár napja, feldob, hogy eszembe jutnak dolgok, hogy sok a segítség mindenhonnan, hogy hóesésben is merek gyalogolni, és szép helyen lakunk. Kezdem apránként összeszedni magam. Ami újként ért régi megtapasztalás pedig, az édesanyával való viszonyom. Az apró megjegyzések élét elnyelte a telefon. Huhú helyzet, Most, hogy itthon lakom, nincs, ami tompítaná. Ehhez még hozzá kell edződni. Tudom, hogy csak az piszkál, ha igaza van, így igyekszem belül lesakkozni hamar a dialógusokat. Egyik reggel rám szólt, hogy öltözzek át, nem túl előnyös a szettem. Mert ez ugye tudvalevőleg értelmiségi körökben a legmeghatározóbb pontja a szociális érintkezésnek, tekintve, hogy télikabátban látszik, hogy mit választottam meg különös műgonddal a reggel során, hogy becses testem eltakarjam a kíváncsi szemek elől.
Vak hang nélkül sunnyogtam vissza a szobába. Csak akkor szólalt meg a vészcsengő, mikor a szekrény gombja már elfordult a kezemben. Mi a fenét csinálok? Eddig futotta a gondolatmenet, aztán átöltöztem és megfogadtam, hogy ezeket majd szépen, idejében a helyére teszem. A saját béna viselkedésemet gyerekként, és mérséklem anya terelgetését tanácsadássá.
fél órás pihenő után újra edzés, féllábon fekvés versenyszámban, a "fotel" is kapott lehetőséget felszámolni a beállt vádli görcsöt
Aztán lassan jönnek az önigazoló elképzelések is, erős tartóoszlopai lehetnek később a nagyon royal életszemléletemnek, amit most addig szeretnék csiszolni, hogy végre kőbe véshessem. Nincs több megalkuvás.
Mikor a szülői házra a gyerekkor lerakataként tekintünk, akkor kezdődik a baj. Az otthontalanság érzését cipeljük magunkkal a közös albérletbe, mert mi az enyém? Ez a kopott könyv, ami kísérget? Ennyi? Az életem egy bőröndbe fér. A többit elküldöm haza. Oda, ahol otthon kellett éreznem magam. Raktár ez. Ha elégetnének otthon mindent, amit csak odahordtam az évek alatt, nem cipelnék többé súlyos csomagokat. Nem volna, ami emlékeztet a megtörtént akármikre. A magam részéről megelégszem az emberek emlékének sűrű esszenciájával. Vagy pozitív, vagy negatív az érzet. Az én mérlegemen ne ácsorogjon senki. Megítéltetett. Könnyűnek találtatott. Megtaláltatott. Észrevétetett. Én vettem észre, Mindez velem történik. A mérleg az enyém. Csak az állhat rá, akinek engedem. Feleslegesen nem méricskélek. Szóval tettei alapján az embert.
úgy sejtem, lassan szabadulok, úgyhogy be is fejezem a bejegyzést :)
Ami a macskát illeti, ő a combomat szereti a legjobban, ami a mérlegelés szempontjából nem zavar sok vizet. Ez a kis doromboló feneszelíd feldobja a napjaimat, és nem hagy szétforgácsolódni a kényszeres pótcselekvések csalogató ajánlatai között. Azért persze minden nap főzök, de nincs kényszer íze az ételnek, és nem is kerül már bele só helyett könny, hogy úgysem eszi meg senki. Itthon minden elfogy. A legjobb pedig, hogyha marad is pár falat, odaadhatom a macskának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése