Ha valaki lerajzol, meglátod magad az ő szemével. Mióta itthon vagyok, húgomnak modellkedem a felvételi portfóliójához. Az anatómiai nonszensz, akivé váltam rendelkezik egyrészt egy bivaly háttal. Komolyan. Úgy ugranak elő az izmaim a leghalkabb csalogatásra is, hogy megijedek.Vannak még apró szemeim is, egy elég csúfos bőrszerkezetem, a hajam nekiállt rohamosan hullani. De a melleim szebbek, feszesebbek mint valaha. A nyakam izmos ívét is imádom. De a lábak! Az lesz a komolyabb sztori. Rendbe hozni a lábakat, hogy ennyi bezártság után elvihessenek megint messze. Társaságom akadna épp, de nem vagyok felkészülve azokra a kihívásokra, amikre úgy érzem okvetlenül válaszolnom kell. Ideje próbára tenni magam. Minden téren.
Húgom szemén keresztül elég lepusztult a test. Viszont a tekintetem élénk. Lehet, hogy nem veszett el minden belülről.
Amikor én rajzoltam, megtanultam simogatni. Tekintettel. Rajzolni intim. Rajzolni szexi. Megismerni a másik apró részleteit, ha szép, szépre igazítani a vonalakat. A tónusok ráfeszülnek a bőrre. A ceruza hegye végigsimít az áll ívén, a tekintet lassan élővé válik, megmutatkozik a tehetség. Nem a másolás a lényeg. Aki rajzol, nem a valóságot másolja. Mutat egy szeletet magából annak, akinek a kép készül.
Eddig ez világos. És ciki. Hogy nekem emiatt volt bűntudatom.
Egyre ritkulnak ezek a reggeli dührohamok, kezdek megbocsátani. Nem felejteni. Egyelőre még minden bánt. De a zene az nagyon jó. Az is, hogy a volt világmindenségem azt hallgatja, amit mellettem nem. Amit akkor csak én. Olyan érzés ez, mint az ovisok között lenni. Itt kérem, senki sem hajlandó osztozkodni. Még csak az "én", a "nekem" és a "saját" a lényeg.
Mindig is voltak olyanok, akiknek ha megláttuk a kezében a kedvenc teherautót, elfutott a pulykaméreg.
Ma barátnőzök, intézkedem, puccparádé a smink, befejezem a territorial pissing-et, mert nincs saját terület. Paff. Pofa. Padló. De csak reggel. Estére fülig ér a szám, család meg minden. Az egyedülje a csibészes. Délelőttök lonely falván. Amennyire kellemetlennek tűnik, annyira élvezem is.
Már csak a "nemtudokkiigazoniavalósjelentésén" párbeszédeket kéne nullára redukálni, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez valami jóindulatú finom kis figyelmeztetés, vagy inkább állapotfelmérő puhatolózás...
Tegnap rájöttem végre, hogy bizalom az nincs. Teljes legalábbis egyáltalán nincsen senki felé. Ez nagyon kegyetlen volt. Kibőgtem magam rendesen, aztán hallgattam rá egy aktuál White Lies számot, az bekötözte a frissen feltépett sebet. Szóval teljesen őszinte voltam-e valaha? Na azt nem gondolom. Az életemnek mindig voltak olyan időszakai, amiket nem osztottam meg senkivel. Még a tesókkal sem. Szülőkkel pláne nem. Talán van két barátnőm, akik jobban informáltak a többieknél, de nekik sem mindent. Sőt!
Viszont, mint ugye ebből következik, tán értékes tapasztalat lehet ez. Így nekiálltam. Leírni dolgokat, amik bökik a csőrömet. Egy illető lehet csak ebben a kényes időszakban, aki szóba jöhet. Megpróbálok totál őszintén válaszolni a kérdéseire. Amekkora mákom van, a beszélgetéseink kis hányadát képezik kérdések. Inkább a csodás humorom kerül főszerepbe. Hahaha...
Tényleg mondok néha jókat.
Most, hogy nincs lakótárs Peti, saját magamat kell oltogatnom. Grr-morr.
Ráadásul azt álmodtam, hogy az ágyneműm és a kedvenc kávéfőzőm ott maradt a régi albérletben. Mindenki őrizze meg a nyugalmát. Megvannak.
jó nagy állam van, ami azt illeti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése