Begeentemperverzermiss.

Nem zárkózom el magamtól.

Örömkönnyet vad haragtól

Külön lapra írom, rendre.

Minden oké, szép az élet.

Összeállt a vidám képlet

Nem várok a happy end-re.

Fent kerestem, lent találtam,

Lezuhant, én aláálltam.

Enyém e szép, e kerge.

Ez. 

Szerelem.

kalaptalan.

Túl vagyunk az első viharon a paradicsomban. Ismerjük az igaz isten haragját. Nem rójuk fel neki. Itt ez rég nem érzett csendes, sunyi meg-nem-értettség érzés foszlány, pedig még sohasem éreztem, hogy ennyire megfejthető lennék.

Ha van is valami sorsszerű a hibáimban, most legalább látom őket. Látom a falakat magam körül, amikor visszabújok. Kint a frász kerülget, bent meg a klausztrofóbia fojtogat. Nincs nyugodt perce a nyúlnak, aki egész életében a kalapban élt, és mióta nem onnan kukucskál, semmi csodálatosat nem látnak benne. Pedig ugyanaz a nyuszi. Az a szelíd, tanítható, páratlanul ügyes tapsifüles. Kalap nélkül csak egy nyúl. Mégsem mászkálhat mindenhová cilinderben! Mennyit ér egy ilyen apró rágcsáló varázslat és máz nélkül?

Javítgatós.

Szeretném ha eltűnnének azok a régi gondolatok. Az emlékük is vesszen el örökre. Mindegyiknek, amikor rosszat gondoltam valakiről. Főleg attól szabadulnék, amit ki is mondtam. Vagy amikor épp nem szóltam, ha igazságtalanság történt a szemem láttára. Mint ma, a buszmegállóban... A bácsi kerekesszékben megkérdezte a sofőrt, hogy felnyitja-e a rámpát. A pasi úgy tett, mintha nem hallaná, bezárta az ajtókat, és elindult. Nem lett volna esélyem szólni, amíg ez a jelenet lezajlott, éppen a hátsó sorokhoz mentem.

Hazafelé, egy másik járaton beszélgettem valakivel, aki nem tudja, hogy valaha rosszindulatúan mosolyogtunk az egyszerűségén. Ez a fiú valószínűleg alacsony intelligenciával rendelkezik, de jószívűnek tűnt mindig. Egy vásáron dolgoztunk mind a ketten, és a barátnőmnek szerelmes-féle levelet írt kézzel. Ákombákom betűk szédelegtek pirosan a gyűrött fecnin. A megfogalmazása is rém egyszerű volt, a kedvelés ténye állapíttatott meg benne, illetőleg az igényét fogalmazta meg a hölgy barátsága iránt. Ennyit szeretett volna angyalom, mi meg kinevettük. Álmodtam párszor ezzel a jelenettel. Haragszom magamra. Akkor is volt ez az érzés, és nem tudom miért viselkedem néha máshogy, mint ahogyan jónak gondolom.

Ahogyan beszélgettünk ma, olyan vidám volt. Pár megállóval előttem szállt le. Elnagyolt mozdulatokkal integetett nekem, ahogy elment mellette a busz. Szerettem volna bocsánatot kérni, de nem ment. Én nem tudom milyen lehet teljesen őszintének lenni magammal.

Hiába viszek vissza több millió megtalált pénztárcát, vagy segítek ki valakit az utcán apróval, adom a ruhám másnak, vagy hallgatok végig vadidegeneket az utcán/rendelőben/hivatalban/buszon stb. Nem tudom kifehéríteni a rosszmájúság okozta szurokfekete foltokat.

Non testatum.

Akad pár írásom, ami nem került ki ide. A hallgatás csak a nagyérdeműnek szólt, bennem ugyanúgy nincs csend, ahogy eddig, és a bájos csacsogóm mondandóját mindenféle fecnik őrzik. A tegnapi sejj de hacacáré megindulásom óta folyik belőlem a szó, a párocskámmal írt rókablogunkra is megérkezett a nyaralós beszámoló, és R tegnapi megosztása óta többen nézték meg az oldalt, mint eddig VALAHA. Így tehát először is, köszönöm a reklámot, eddig azt hittem, a kutya sem kíváncsi rám, és tényleg. De R érdekes, mindent meg kell írnom róla :)

A nagy csendemben itt elfelejtettem közölni a nagyvilággal, hogy újra boldog a mandula. Ez olyan halkan boldog dolog ám, titok az ilyen. Vigyázni kell rá, mert eddig nagyon jó. Tán a legromantikusabb beszélgetésünk a következő versike után zajlott le. Valahogy így hangzott:

- Úgy szeretlek!

- Én is úgy. Még verset is írtam hozzád, b*szd meg.

Kattog a taktus, pattog a hang

A metronóm visszhangja zavart.

Disszonáns a dallam, szelíd az asszonánc:

Szem sarkában akaratlan gyűlik fel a ránc.

Enyém e vad románcnak vészes hangzavarja

Testem-lelkem rendületlen megkötözve tartja,

Ha köthet nőt a szépség, káprázat, tetterő.

A rejtett zenekar performansza megnyerő.

Könnycsatorna sármedrében kiapadt a patak

Elzárták a főcsapot a nagybőgő alatt.

Hegedű szót szitál pár csontos ujj halkan,

Süppedek kicsit a régi könnyek hagyta iszapban.

Az új szerelem tökéletes, Ádám névre hallgat

Éva vagyok félig, kit fügefa levél takargat.

Szülök neki majd egy lányt, Zselkye lesz a neve

Haja rókavörös, és mindig nevet majd a szeme.

Kellett most ez a kis aktivitás. Lehet, hogy egy időre megint eltűnök, bár a nyakamba szakadt egy jó adag szabadidő, míg be nem hívnak melózni. Ha akad valami izgalom, úgyis lesz nyoma. A szerelem most épp három hétre lelépett. Túrázik a messzibe. Állítása szerint ez az utolsó ilyen, innentől fogva együtt megyünk mindenhová. Kezdődhetnek a kalandok, csak érjen haza egyben.

Addig pedig körülnézek a városban, szúrós szemmel, kritikusan, ahogy szoktam. Jelentek, ha igazságtalanság történik. Helen Kellerek vagyunk, és isten, a mi Anne Sullivan-ünk, elekeseredetten próbálja megértetni velünk, hogy amibe beletunkolta a kezünket, az a kultúra...

Múzsa dolgok.

A múzsa kerestetik hirdetésemre érkezett válasz. Nem kevesebb, nem több, mint R, személyesen. Történt egy kávé, negyedmagunkkal. Aztán történt még egy kettecskén. 

Hadd meséljek kicsit az első esszenciájáról. Latte neki, kapucsínó Zsónak, Szeszilivel hosszún isszuk. Akkor láttam először a parkolóban. Van valami rém izgalmas az első találkozásokban, főleg, ha a barátnők féltenek egymástól. A régi kompániában váltottuk egymást. Ott, ahol a szerepek gondosan osztattak érdemes személyekre. Voltam ott házi bölcs, meg lélekmasszőz. Nem gondoltam magamra pótolhatatlanként, de nyilvánvaló kvalitásaim mellett -ez most elég nagyképűen hangzott, de minden erőmmel igyekszem minőségi barátságokat ápolni- bíztam benne, hogy a következő hiánypótló majd pótolhatatlan lesz, és valamelyest hasonlít, mondjuk rám.

Hát nem. Megláttam ezt a magas, erős nőt az autó mellett. Kevés mosollyal. Perzselő tekintettel. Ami először eszembe jutott, az az, hogy szép. Nem vagyok benne biztos, de úgy dereng meg is említettem hamar. Csak kicsúszott. Akartam neki mondani valami igazat és ez jutott eszembe. Elvégre nem nyithatsz úgy, hogy "hé, erős a kisugárzásod, sose haragudj rám, szeretnék a barátod lenni!".
Aztán leültünk kávézni négyen. Furán éreztem magam. Nem tudom, hogy neki mi járt a fejében, kicsit kivonultam a beszélgetésből. A szavai néhol haragosak voltak, méltatlanok hozzá. Sebzettek beszélnek így, akiket bántanak ok nélkül.
Nem illettem bele a társaságba. Bölcs volt helyettem, jobban ismerte a lányokat nálam, most ő volt az életük része. Én nem.

Aztán figyeltem. Ahogy ráhúzza a kapukat másokra, ahogy segít, meghallja a "néma légyszit", nem tűr ellentmondást. A vér megfagyott bennem.
Aztán olyan gesztust tett, amire nem számítottam. 120 oldal tétel befényképezve érkezett hozzám. Mondhatni az egyetlen segítséget tőle kaptam a vizsgámra való felkészülés során.

Szóval a barátkártya átfutott a leolvasómon, leemelte a rendszer a kreditet és adóssá váltam valahogy. Nem éreztem magam annak. De tartozni akartam. Hozzá, és a régi-új csapathoz.
Hazafelé kezembe akadt Kosztolányi Esti Kornélja, és annyira a hatalmába kerített az érzés, ez a vad valaki, aki így megfogott lehet aki eddig helyettem élt? Lehet, hogy benne van minden, amiről írni akarok? Talán lehetne pár közös élményünk. A sztorikban lehetne néger. Imádnám.

Az első "ki vagy te?" hideg méregetése ma is elevenen él előttem. A második kávénk előtt váltottunk pár levelet. Élveztem a beszélgetéseket. Volt bennük a részemről óvatosság, és puhatolózás bőven. Aztán megjelent a megbeszélt helyen, pontosan. Ennél kevés szebbet mondhatok. Hát pontos! Ez a nő pontos! Latte neki, kapucsínó nekem. Azon kaptam magam, hogy feltúrom a gyerekkorom emlékládáját, és pakolom elé az asztalra az okaimat, amik a mostani okozathoz vezettek. Ez lenni én. Ez lenni ich, moi, neki. Persöniche, hirtelen. Á la natur. Cigiztünk. Mesélt. Mosolyogva mesélt. Aztán mesélt mosoly nélkül. Mondott dolgokat, magától, és olyanokat, amiket szerintem egy másik társaságban nagyon szeretnek hallani.
De mikor arról mesélt, hogy ő is válogat, hirtelen büszke lettem rá.

Egyelőre értetlenül állok a dolgok előtt. Van ez a vörös, és nem tudom hová tenni.Érzek néha olyanokat iránta, mint a hosszú évek óta mellettem lévő barátaim iránt. Majd hirtelen azon kapom magam, hogy elzárkózom, mert alig ismerjük egymást. A lényeg, hogy ide akartam írni róla. Legyen itt. Ezt nem váltotta ki belőlem április óta senki.

Berozsdásodott az írókám. Legközelebb jobb lesz. Lesz legközelebb.

Csendesülő.

Ideje a nagy hallgatásnak megint. Akkor ide sem írom le ami bennem van, ha ez támadásnak minősül. Ideje felszámolnom ezt a hülye szokást, hogy én is megosztom a nézőpontomat.

Búcsúztató.

Bonyolult dolgok emberek között márpedig nincsenek. Vannak elhatározások, erősebbek és gyengébbek. Szándékok a tettek mögött, érzések mondatok mögött. A színfalak mögötti világ egyszerű. Ami a színpadon folyik az a figyelemelterelés.

Ismerem magam annyira, hogy tudjam, mást nehezemre esik kiismerni. Botrányos hiányosságaim vannak az emberismeret terén, de képes vagyok ezzel együtt élni. Vannak elképzeléseim az ideális kapcsolatokról, szerencsémre pár igen tartósnak mondható szoros barátságot ápolok is, ami hurrá. Mind nőneműekkel alakult ki, és tiszteleten alapszik. Ami az ellenkező nemet illeti, most tapasztaltam meg a nagy csalódásokat. A fiú-lány barátság mese. Ilyen tiszta érzések férfiak és nők között talán lehetnek. Ha nem működik, akkor nem történt még meg az érés. Gyerekek nem tudnak uralkodni az érzelmeiken. Azok pedig csak akkor szelídülnek, ha megértjük őket, esetleg magunkat is.

A mai napon elvesztettem egy barátot. És azt hiszem, ez leginkább az én hibám. Nyilván akaratlanul is küldök félreérthető jeleket. Ha megszeretek valakit, gondoskodón szeretek. Elmondom, ha számomra értékes kincs, és megbecsülöm az idejét. Nem vagyok tökéletes, de ragaszkodom azokhoz, akik fontosak számomra.
Ha a másik félben átalakulnak az érzések, az részben az én hibám is, amennyiben ez hiba. Egy igazi barátság magában hordozza a közelség érzését, és nem kell ennek okvetlenül kiegészülnie egy testi kapcsolattal.

Elvesztettem ma az egyik legfontosabbamat. És hagynom kell, hogy így legyen. Ha nem a boldogságát szolgálja a kapcsolatunk, hát annak úgy értelme nincs. Az alapvető önzésemet magam mögött hagyom. Elmegyek futni, kiadom a feszültséget, megnyugszom szépen, és elgyászolom az egyik legértékesebb baráti kapcsolatomat.

Szomorú, mert megérdemel pár könnyet, de mindeközben boldog vagyok, hogy megismerhettem, és tudom, hogyha ő létezik, hát akadnak még hozzá hasonló emberek ilyen magas kvalitásokkal. Nem lesz soha pótolható. De lesz aki enyhíti a hiányát. És ha ennyi idő is jutott belőle nekem, legalább jutott.

kaland.

Indulok a messzibe, mert rég nem láttam a tengert. 

Szabad a szív, szabad a csók, szabad a szerelem. 

Megérett a helyzet, hogy elfelejtsek félelemből élni. 

Minden okom megvan a boldogságra.

A következő hetek ígéretei pedig szebbek, mint amilyeneket álmodni lehetne.

/ez nem nem mellesleg egy heti cuccom... nem is vagyok nő.../

Leng az inga.

Pé visszajött. Atyuska hazahozta megint. Nem tudom, hogy mennyi közöm van hozzá. Remélem semennyi. Bízom benne, hogy kikerültem az egocenterből, és nem sértek aurákat a puszta jelenlétemmel. A kontraszt annyira erős. Tegnap visszabújtak a régi félelmek a takaróm alá és békén sem hagytak reggelig.

Godot-ra várunk itthon mind, de a fűz halott. Gerendáink vannak még, meg foszladozó öveink. Kötél nincs. Elfogyott a cigim is. Gond egy szál se.

A szépről.

Emlékezni nem jelent sokat számomra. Megszelídültek a vágyak. Elfogadtam ami jár. Még csak sajnálni sem sajnálok semmit. Minden épp úgy van jól, ahogy. Ha ez így megy tovább, nem írok ide semmit.

Elmentünk egy felolvasóestre a szülőpárral, hátha. Nem volt kedvük olvasni, úgy látták, a mondanivalójuk nem passzol az est hangulatához. Így tartottunk egy kis felolvasóestet magunknak, itthon. Amiért ez igen jól sikerült, és még nekem is volt kedvem a performanszhoz, itt is közlöm az írást:

Wass Albert

Te és a világ

(részlet)

A VIHARRÓL, AMI IDŐNKÉNT JÖN ÉS ELMEGY 

Figyelted, hogy kezdődik? Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana. Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong. Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai. A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek. Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni. Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal, eszeveszetten a vészkolompot. 

Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi. Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol. Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg. Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja. Így a fa. És mit tehet az ember még ezen felül? Legyen becsületes, mert ember. Jóindulatú, tiszta és igaz. Szeresse a testvért, fában, virágban, állatban, emberben. Higgye Istent, akit nem láthat, mert hiszen a tenyerén mászkál. Ne félje a gonoszt, csak kerülje útjait. Imádkozzék, ha viharba kerül, s dolgozzék, ha már elmúlt. Nem tehet ellene semmit. Vihar van. Háború van. Gonosz feszültségek, mérges kisugárzások, ördöngös szándékok babonája hozza. De az ember megáll benne, ha ember. És vihar után, mikor már az eső is elállt s az erdő nem nyög és nem sóhajtozik többé: frissebb a levegő, tisztább a lomb és zöldebb a fű. A föld puhább és a virágok színesebbek. Kisüt a nap is és valahonnét a pillangók újra előkerülnek. Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet. Aztán kijavítja házát, bekeríti kertjét s az ekevasát belenyomja mélyen a fölpuhult földbe. Illatos a föld olyankor s jó gabona terem. Vetéskor már búg a vadgalamb is és aratásra kirepíti fiait.

A félelmeim lassan időnkénti riadalommá fogynak. Van segítségem. Szó nélkül kért válaszok jönnek mindenfelől. Nincs ketrec. A falak pedig, ahelyett, hogy fenyegetőek lennének, most valami többnek, jobbnak nyújtanak otthont. Együtt élhetek a széppel. Szép a szeretet. Itthon szeretet van.  

Zen-e?

Csend. Élet. Öcsikével ketten itthon. Ő a kis beteg, én a munkanélküli. Van idő tételezni, izgi, izgi, izgi. Ha megfejtettem a mindenkit frusztráló belső feszültséget, feltérképeztem kattant költők tudattalanját, újra jelentkezem. Zene szól, halkan, és jól esik. :)

Nyugodalom.

Lesz itt valami májusban. Valami vizsga. Aztán meglátjuk, mint lesznek a dolgok. Szívesen áldozok időt az ügyeim intézésére. A régi városaim tárt karokkal fogadtak. Még az új, hivatalból köttetett ismeretségeim is könnyeden alakultak. Sőt, még a tömegközlekedést is nagyon élveztem!
Változás van, kedveseim.

Ami a lelkiállapotot illeti, az sajnos még labilis. A döntéseim véglegesek. Még egy hét, és kőbe vésetik minden. Aztán átadom magam a szabadság mámoros érzésének, közvetlenül ezután leterhelem az agyam a rengeteg tanulnivalóval. Alig várom. Legszívesebben rögtön nekiesnék az olvasmányoknak, de tudom, ha nem adok előtte egy hetet magamnak rendbe kapni a szobát, kellőképpen dekoncentrált lennék, hogy a folyamat félre fusson. Megtervezem a következő pár hónapot, hogy barátnők, barátok, edzés, itthoni teendők is pontosan beleférjenek a napba, a hajnalban ébredést egyszerűen imádom. Sokkal több az energiám. Olyan, mintha három ajándék óra járna  a napomhoz, csak mert meghoztam a lehető legjobb döntést. Úgyhogy ha a hőmérő is rábólint legalább plusz két fokkal, indul a hajnali futás korszaka megint.

Az életem király.

ezzel a nagyon royal állattal illusztrálnám, mennyire

Exfaktor.

Tehetségkutató valaha volt szerelmeknek.

Ha valaki lerajzol, meglátod magad az ő szemével. Mióta itthon vagyok, húgomnak modellkedem a felvételi portfóliójához. Az anatómiai nonszensz, akivé váltam rendelkezik egyrészt egy bivaly háttal. Komolyan. Úgy ugranak elő az izmaim a leghalkabb csalogatásra is, hogy megijedek.Vannak még apró szemeim is, egy elég csúfos bőrszerkezetem, a hajam nekiállt rohamosan hullani. De a melleim szebbek, feszesebbek mint valaha. A nyakam izmos ívét is imádom. De a lábak! Az lesz a komolyabb sztori. Rendbe hozni a lábakat, hogy ennyi bezártság után elvihessenek megint messze. Társaságom akadna épp, de nem vagyok felkészülve azokra a kihívásokra, amikre úgy érzem okvetlenül válaszolnom kell. Ideje próbára tenni magam. Minden téren.
Húgom szemén keresztül elég lepusztult a test. Viszont a tekintetem élénk. Lehet, hogy nem veszett el minden belülről.

Amikor én rajzoltam, megtanultam simogatni. Tekintettel. Rajzolni intim. Rajzolni szexi. Megismerni a másik apró részleteit, ha szép, szépre igazítani a vonalakat. A tónusok ráfeszülnek a bőrre. A ceruza hegye végigsimít az áll ívén, a tekintet lassan élővé válik, megmutatkozik a tehetség. Nem a másolás a lényeg. Aki rajzol, nem a valóságot másolja. Mutat egy szeletet magából annak, akinek a kép készül.
Eddig ez világos. És ciki. Hogy nekem emiatt volt bűntudatom.

Egyre ritkulnak ezek a reggeli dührohamok, kezdek megbocsátani. Nem felejteni. Egyelőre még minden bánt. De a zene az nagyon jó. Az is, hogy a volt világmindenségem azt hallgatja, amit mellettem nem. Amit akkor csak én. Olyan érzés ez, mint az ovisok között lenni. Itt kérem, senki sem hajlandó osztozkodni. Még csak az "én", a "nekem" és a "saját" a lényeg. 

Mindig is voltak olyanok, akiknek ha megláttuk a kezében a kedvenc teherautót, elfutott a pulykaméreg. 

Ma barátnőzök, intézkedem, puccparádé a smink, befejezem a territorial pissing-et, mert nincs saját terület. Paff. Pofa. Padló. De csak reggel. Estére fülig ér a szám, család meg minden. Az egyedülje a csibészes. Délelőttök lonely falván. Amennyire kellemetlennek tűnik, annyira élvezem is. 

Már csak a "nemtudokkiigazoniavalósjelentésén" párbeszédeket kéne nullára redukálni, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez valami jóindulatú finom kis figyelmeztetés, vagy inkább állapotfelmérő puhatolózás...

Tegnap rájöttem végre, hogy bizalom az nincs. Teljes legalábbis egyáltalán nincsen senki felé. Ez nagyon kegyetlen volt. Kibőgtem magam rendesen, aztán hallgattam rá egy aktuál White Lies számot, az bekötözte a frissen feltépett sebet. Szóval teljesen őszinte voltam-e valaha? Na azt nem gondolom. Az életemnek mindig voltak olyan időszakai, amiket nem osztottam meg senkivel. Még a tesókkal sem. Szülőkkel pláne nem. Talán van két barátnőm, akik jobban informáltak a többieknél, de nekik sem mindent. Sőt! 

Viszont, mint ugye ebből következik, tán értékes tapasztalat lehet ez. Így nekiálltam. Leírni dolgokat, amik bökik a csőrömet. Egy illető lehet csak ebben a kényes időszakban, aki szóba jöhet. Megpróbálok totál őszintén válaszolni a kérdéseire. Amekkora mákom van, a beszélgetéseink kis hányadát képezik kérdések. Inkább a csodás humorom kerül főszerepbe. Hahaha... 

Tényleg mondok néha jókat.

Most, hogy nincs lakótárs Peti, saját magamat kell oltogatnom. Grr-morr.

Ráadásul azt álmodtam, hogy az ágyneműm és a kedvenc kávéfőzőm ott maradt a régi albérletben. Mindenki őrizze meg a nyugalmát. Megvannak.

jó nagy állam van, ami azt illeti.

Macska.

Az állat egész nap követ. Mindenhol ott van. Ha leülök pár percre, rám helyezi kecses tomporát, és a pár percből lesz pár óra. Visszafog a rohanásban, ha ne adj isten nekiállok hasazni, ráül a pocakomra, mert puha, és olyan nincs, hogy az ő "meleg vizes palackja" kisebb legyen! Csak lábra szabad edzeni.
Lehet, hogy valami megszállott dolog ez is, mint nemrég volt ez a fiatalok körében elterjedt feküdj alkalmatlan helyekre, fotózd le magad és oszd meg közösségi oldalakon.
Ez lehet az "ülj minél több helyen a munkanélküli szingli gazdin" őrület. Mert ugye fotografálom is az eseményeket. A macska, jelentem, dokumentálva van.

 első pozíció, a két lábon fekvés balra versenyszámban

Szóval valahogy nincs szívem felkelni, ha elszunnyad. Rendszerint együtt reggelizünk. Ő az övét, én az enyémet, okosan intézi a dolgait, mert előbb ő kap enni. Addig én elkészítem a magamét. Mire odaérek, ő már végez, és bejelenti igényét a maradékomra. Ami, megjegyzem nem maradna, ha tudnék időzíteni.

második pozíció, a két lábon fekvés jobbra versenyszámban

Sokkal jobban vagyok, mint azt el tudtam volna képzelni pár napja, feldob, hogy eszembe jutnak dolgok, hogy sok a segítség mindenhonnan, hogy hóesésben is merek gyalogolni, és szép helyen lakunk.  Kezdem apránként összeszedni magam. Ami újként ért régi megtapasztalás pedig, az édesanyával való viszonyom. Az apró megjegyzések élét elnyelte a telefon. Huhú helyzet, Most, hogy itthon lakom, nincs, ami tompítaná. Ehhez még hozzá kell edződni. Tudom, hogy csak az piszkál, ha igaza van, így igyekszem belül lesakkozni hamar a dialógusokat. Egyik reggel rám szólt, hogy öltözzek át, nem túl előnyös a szettem. Mert ez ugye tudvalevőleg értelmiségi körökben a legmeghatározóbb pontja a szociális érintkezésnek, tekintve, hogy télikabátban látszik, hogy mit választottam meg különös műgonddal a reggel során, hogy becses testem eltakarjam a kíváncsi szemek elől.
Vak hang nélkül sunnyogtam vissza a szobába. Csak akkor szólalt meg a vészcsengő, mikor a szekrény gombja már elfordult a kezemben. Mi a fenét  csinálok? Eddig futotta a gondolatmenet, aztán átöltöztem és megfogadtam, hogy ezeket majd szépen, idejében a helyére teszem. A saját béna viselkedésemet gyerekként, és mérséklem anya terelgetését tanácsadássá.

fél órás pihenő után újra edzés, féllábon fekvés versenyszámban, a "fotel" is kapott lehetőséget felszámolni a beállt vádli görcsöt

Aztán lassan jönnek az önigazoló elképzelések is, erős tartóoszlopai lehetnek később a nagyon royal életszemléletemnek, amit most addig szeretnék csiszolni, hogy végre kőbe véshessem. Nincs több megalkuvás.

Mikor a szülői házra a gyerekkor lerakataként tekintünk, akkor kezdődik a baj. Az otthontalanság érzését cipeljük magunkkal a közös albérletbe, mert mi az enyém? Ez a kopott könyv, ami kísérget? Ennyi? Az életem egy bőröndbe fér. A többit elküldöm haza. Oda, ahol otthon kellett éreznem magam. Raktár ez. Ha elégetnének otthon mindent, amit csak odahordtam az évek alatt, nem cipelnék többé súlyos csomagokat. Nem volna, ami emlékeztet a megtörtént akármikre. A magam részéről megelégszem az emberek emlékének sűrű esszenciájával. Vagy pozitív, vagy negatív az érzet. Az én mérlegemen ne ácsorogjon senki. Megítéltetett. Könnyűnek találtatott. Megtaláltatott. Észrevétetett. Én vettem észre, Mindez velem történik. A mérleg az enyém. Csak az állhat rá, akinek engedem. Feleslegesen nem méricskélek. Szóval tettei alapján az embert.

úgy sejtem, lassan szabadulok, úgyhogy be is fejezem a bejegyzést :)

Ami a macskát illeti, ő a combomat szereti a legjobban, ami a mérlegelés szempontjából nem zavar sok vizet. Ez a kis doromboló feneszelíd feldobja a napjaimat, és nem hagy szétforgácsolódni a kényszeres pótcselekvések csalogató ajánlatai között. Azért persze minden nap főzök, de nincs kényszer íze az ételnek, és nem is kerül már bele só helyett könny, hogy úgysem eszi meg senki. Itthon minden elfogy. A legjobb pedig, hogyha marad is pár falat, odaadhatom a macskának.

csak zene.

Nekem nem kell mondanom semmit, Mindig felesleges. Valaki már úgyis elmondta helyettem szóval, képpel, mosolygó almával.

ma se.

még sokat sír.
monitorig se lát.

szótse.

Élet. Képes.

Onnan tudom, hogy erős és független leszek lassan, hogy ma már a PET palack sem jelent kihívást, sőt, befőtteket és konzerveket is fel tudok bontani egymagam.

Eleje.

Szóval ilyen, amikor a szív leválik a másik szívről.
Minden esélyem megvolt, hogy őszinte legyek. Nem használtam ki. Azt hiszem, gyávább vagyok még annál is, mint sejtettem. Ordíthattam volna vele, hogy ne, ne engedj el, mert nem tudom milyen egyedül lenni. Én meg félek a magánytól. Sok jutott belőle kisgyerekként...

Mi ez az érzés?
Csak előbuggyannak a könnyek néha. Nem főzhetek neki reggel kávét. Nem vasalhatom az ingeit. Semmi szerelmes főzőcske a konyhában. Összebújás este. Meg kell tanulnom hiányolni. Elfelejtettem hogy kell. Bár ezek rendszeressége minimalizálódott az utolsó időszakban... Már dereng, halványan emlékszem, de hogy ez ennyire szar legyen!
Nem hagyta, hogy gondoskodjak. Lehet, hogy ez fájt a legjobban. Mert szeretett. De engem nem hagyott szeretni.

Már mindegy. Amennyi szív törött már aktív ostrom közepette az én mellkasi sziklámon, időszerű volt megint összetörni ezt is. Akármennyire is ódzkodtam Pécstől, abban a városban szeretet van. Engem ott nagyon szerettek. Ugye ez nem múlhat el csak így?

Vissza a start mezőre. Újra itthon. Rémálomba sírhatom magam esténként, és imádkozhatok istenhez, hogy vegye el az eszemet, és hadd ne legyek szerelmes többé. Pont, mint régen.

Szakadék.

Nem adhatom oda. Tyúkok ülnek rajta...

Nem adhatom magam senkinek. Amíg nem tudom mi is jár ezzel a csomaggal. Gravitálok fiútól fiúig tizenöt éves korom óta. Zsákbamacska.
Akárhonnan is nézem, ez a dolog nem normális. Megtanultam boldoggá tenni. Boldognak lenni nem tudok csak.
Négy évvel ezelőtt beleszerettem valakibe, akiért otthagytam valaki mást. Most magamból szerettem ki, remélem nem végérvényesen. Idő, idő, idő. Helyre kell hoznom ezt a kapcsolatot, mielőtt belekezdek egy újba. Nem vagyunk most jól velem. Kicsit haragszom rám.

Mindemellett rettegek, hogy végleg elveszítem. Nem élhetek félelemben. Legyen ez a megnyugvás időszaka. Legyen a lap tiszta. Hadd fogadjam el a sötét oldalt is. Nem vagyok olyan jó ember, mint gondolnátok... Nem tartozom senkihez. Se póráz, se futószár. Meglátjuk milyen messze jutok.

Zavar.

Biztos a környéken lakik valahol. Kekszet reggelizett, és azt hiszi jól van A hülye!
Grasszál az utcán, helye nincsen. Ez de hülye!
Eltéved a következő sarkon, figyeld meg, hogy el fog tévedni! Az idióta formáját! Hát nem eltévedt? Na, hol a huszonöt emeletes? Na hol van, te sík?
Csak a szemed nem szúrná ki! Csak megtalálta.
Figyelj, most figyelj, ez jó lesz. Nézd a lábát, hogy nem mozog. Nézd a kezét, ahogy csak úgy lóg a teste mellett. El sem hiszem! Ez óriási. Megszakadok. Na most, most, ahogy ott áll a kereszteződésben, és nem tudja hol van, majd mindjárt megfordul. Mondtam. Órákig el tudnék játszani ezzel. Ezt a madzagot még meghúzom kicsit, ettől most megnyugszik, na. Elég ennyi móka. Játszunk kicsit mással is. - mondta Isten a cimboráinak, és kisétált a fejemből.

Termékeny nap lesz ez, azt hiszem.

Overdose.

Viharozzanak hát azok a ki nem mondott gondolatok, amik bent ragadnak, mert fáj a torkom tőlük!

Szóval a lassan visszatérő régi formám és ízlésvilágom eléggé megbonyolítja a mindennapjaimat. Egyrészt ugye itt van ez az állástalanság. Tüntetőleg most is épp ülök.
Ilyenkor szokott ez a kattantság visszatérni. Ahogy lekötöm az energiáimat egyesek szemében nem díjazható. Nyilván kulturált körökben ezeket nem mondjuk ki. Nagyon szeretnék őszintébb lenni, mint amilyen vagyok. Viszont a következményekkel nehezen tudnék elszámolni.

A lényeg, hogy az érzéseknek nevezett kóbor impulzusok maradjanak csak szépen elzárva, a többit pedig bízzuk csak az időre. Nem mondom, hogy nem ez fojtogat, mert de, erről van szó.
Hülye hormonok...

Viszont a boldogság hajkurászása közben elvesztem valahol a tömegben. És jól esett. Megálltam, felnéztem, megnyugodtam. Akit megláttam, meglátott, nézegettük kicsit egymást, aztán továbbálltak. Szóval most ácsingózok a forgatagban, hagyom, hogy megnézzenek és továbbmenjenek. Nem gondolom, hogy ez fair, de ha olyan jól esik a pozitív visszajelzés! Mások impulzusaiból táplálkozunk. A mostaniakkal viszont nem tudok mit kezdeni, és egyesek érdeklődésével az ég világon sehogy sem jutok egyről a kettőre. Nem viszonozom. Akkor mitől a bűntudat?  A szeretetet szeretettel illik meghálálni. Megkerültem párszor a Napot, illene észrevennem már az ismétlődéseket. Következtetni dolgokra. Rendszeres önvizsgálat útján megtapasztalni a valós személyiségemben rejlő lehetőségek kiaknázásának örömét. Jó vón'

Ehelyett szocializálódom, és köszörülöm a szavaimat másokon, hogy élük legyen. Az ember olyan a mostani szemszögemből megítélve, mint valami addiktív matéria. A legmegfoghatatlanabb plazma a beszélgetés. Függő vagyok. Hiába vágyom az egyedüllétre, ha képtelen vagyok rá. Azt hiszem, túladagolásom van.

A lélek főzőiskolája.

Első recept:
2 db félember
1 adag szeretet
edény a túlcsorduló léleknek
1 csomag papír zsebkendő (elhagyható)
2 db mécses
Ízlés szerinti mennyiségű szó

Tájegységenként eltérnek a módszerek, és ugye egyéni ízlésvilágunktól is függ, mihez kezdünk az alapanyagokkal, az én receptem bevált, és igen egyszerű.
Mint minden szakrális tevékenységhez, úgy az építő beszélgetéshez is kell a láng. Gyújtsuk meg a két mécsest, helyezkedjünk el kényelmesen úgy, hogy a szemkontaktus könnyen fenntarthatóvá váljék.
Csiszoljuk össze a két lelket. Ilyenkor szavak fognak belőlük potyogni. Egyes folyamatokkal ellentétben itt a kevergetés szigorúan tilos. Próbáljunk egyenes szavakat válogatni, attól finomabb lesz a beszélgetés. Lassanként adagoljunk témákat a tálba, és figyeljük a reakciókat!
Amikor az edény csaknem megtelik, várjunk kicsit, amíg a belehelyezett információ ülepszik egy kicsit. Mikor látszatra megérett az egyveleg a folytatásra, szóljunk újra. Érdemes ilyenkor mindennel előhozakodni. Még azokkal a témákkal is, amik fanyar utóízt hagynak az ember szájában, a végeredmény kiváló lesz. Az adagoláson van megint csak a hangsúly.
A kellemes, nyugodt hangokkal fokozható az összeérés. Érlelés közben tilos egymást kóstolgatni!
Használjunk papír zsebkendőt, ha szükséges. Ha elfogytak a szavaink, átgondoljuk az elhangzottakat, ilyenkor kell megvizsgálni az edény tartalmát. Színre, illatra, állagra nézve szimpatikus-e az egyveleg.
Ha valami hiányzik belőle, itt pótoljuk, Pár perc csenddel, egy öleléssel könnyedén zárjuk le! Optimális esetben pár év múltán kitűnő minőségű közös emlékké érik.

A közös vélemény immár tálalható. Jó étvágyat hozzá! 

Túra kutyával.

A fene se gondolta volna, hogy én ezt ennyire szeretem!

Január másodika, péntek volt a napja, mikor Ádámmal nekivágtunk a Jakab-hegynek. Előre szólt, hogy hátizsákot hoz, vigyek bátran bármit, el tudja rakni. Az Ancsi, nagy okosan kitalálta, hogy köteg zsepi, telefon, lakáskulcs elegendő egy napra. Természetesen így is lett, csak a túrához megválasztott szerelés bizonyult melegebbnek a kelleténél, így a "nem kell nekem elpakolni, magamon hordom, ami kell" elgondolás mentén indultunk útnak. Míg kiértünk a városból a testhőmérsékletem amplitúdója számomra is furcsának bizonyult. Amint elértük a nagy, vad természetet, ahogy elhagyta talpunk a flaszter átkos érintését síkabát cipeltetés lett a javából. Nyuszifüles bundás sapkám pedig a hátizsákra kötözve lógott.
Egy nagyon helyes négylábú szegődött mellénk az első tónál. Fajkutyus, border collie, nyakörv nélkül, á la nature.
Úgy tett, mintha mi lennénk a gazdik, ő meg a boldog eb. Végig a szerepében maradt, egy percre sem esett ki belőle, holott bátorítást nem kapott. Túrázókkal találkoztunk, kiskutyásokkal, szintén collie csak kisebb kiadásban. Ekkor tudatosult bennünk, hogy minek is látszik ez a mi kis gyaloglásunk külsős szemmel.
Könnyedén vettük az első akadályokat a frissen havas Mecseken, ezer és egy az én szerencsém, hogy gumicsizmában indultam el. A latyak látványosan károsítja társaink lábbelijét, illik ezt megjegyezni, kedves olvasó. Azt is illik ilyenkor észben tartani, hogy nem ér kinevetni a csúful járt pajtást.

Távolodtunk az emberlakta terültetektől, feljebb kapaszkodtunk a tájon. Itt volt az első hisztim, ami a következő mondatba sűrűsödött: vajon vége lesz ennek az emelkedőnek valaha?
Végtelenül élveztem a levegő selymességét. Ha feltámadt a szél, ujjaival megfésülte kócos buksinkat, arcunk kipirult, hetek óta végre kaptam levegőt. Szép az erdő, távol a morcos népektől. Megnyugtatott a tudat, hogy itt több tér jut, mint itthon, a falak között. Négylábú barátnőnk nevet is kapott. Blanka lett a szentem. Muszáj volt szeretni. Zsongorkőnél már ugrált körülöttünk, bújt lábhoz, vidámnak tűnt. Kőszáli kecskéset játszottunk mi, akiknek tériszonya nincsen, meg az eb, aki egy hangot sem hallatott egész nap. Láttunk zöldikét, egerészölyvet, házikót magasan a fákon. De a legszebb a láb alatt tátongó ötszáz pár méter mélység volt.

Az eb töretlen jókedvvel bandukolt velünk itt is, gondosan ügyelve, hogy támogatását megfelelőképp tolmácsolja felénk.

Elcsatangoltunk a Sasfészekig, onnan pedig leereszkedtünk Patacsra. 

Nem fényképeztem sokat, mert nem tudtam betelni a gondolattal, hogy végre, végre, végre túrázunk! Hogy megvan a társacskám, aki kapható ilyenekre, és rá is ér néha. Nagy öröm találni valakit, aki ennyire nyugodt, és jó hatással van rám. Itt jött a második hiszti, ami dióhéjban összefoglalva, s ténylegesen is ennyi volt: messze lehetünk még?

A nap fénypontja mégis ez a kis kósza jószág volt, aki a félénk bájával elbűvölt bennünket. Kitartóan elkísért közel húsz kilométeren. Apró tappancsait néha felpakolta a sídzsekimre, mert az absztrakt művészetet életben kell tartani. Sokat babusgattam, mikor már látszott, hogy nem akar elszakadni. Ádám felajánlotta, hogy telefonál párat az ügy érdekében. Híró of dö déj Ádám tehát be is váltotta ígéretét, és csekély egy óra várakozás után meg is érkezett a bácsi, aki ebünket elvitte melegre, ahol a kutyatápok is laknak. Itt volt a harmadik hisztim: ideér valaha az állatmentő uraság? 

Blanka nagy valószínűséggel megijedt a petárdáktól és elszökött otthonról. Arra viszont a mai napig nem tudtam rájönni miért ránk esett a választása. Lehet, hogy mert a pajtásomat toronyiránt könnyű megtalálni? 

Hazafelé kiderült, hogy a három hisztim egyáltalán nem volt elviselhetetlen, így bízom benne, hogy lesz még alkalmam koptatni a talajt ezzel az úrral, mert tényleg le a kalappal előtte, emberségből ötös. Társaságból kiváló. Humorból jeles. (És köszi, köszi, köszi, hogy egész nap figyeltél rám!)

Vígan kijelenthetem hát, hogy túrázni nagyon szeretek, már nem az elmebajnok "fussuk le legalább a felét" tempóban, hanem annak rendje, s módja szerint, Nem mondom, hogy nem ugrándoztam fel dombokon, vagy a fantasztikus mozgáskultúrával megáldott személyem nem iramodott neki az egyenesekben, mert töredelmesen bevallom, történt ilyen. Megszerettem a havas tájat. Volt egy kutyám egész nap. És ez bizony kedvenc bábosom érdeme :)

Érzetek.

Hogy lesz a párbeszéd kényelmes?
A miénk olyan, mint egy puha plüss kanapé meleg ölelése vasárnap délután, kellemesen felfűtött lakásban, fahéjas-vaníliás, gőzölgő kávéval teli bögrét markolva. Ehhez jön a puha tutyi, meleg zokni, tréning naci, vastag, nyolc mérettel nagyobb póló. A felső az övé, természetesen. Néhány mondat mintha még pokrócot is terítene a vállamra.
Na ilyen, amikor mi beszélünk: kényelmes.

Elnyújtóznék lustán egész nap. Ha tehetném, nem mennék sehová, de ezer a dolog.

Ha egyszer erőt veszek magamon, leírom az általam eddig tapasztalt összes beszélgetős érzésvilág kategóriát.

FeltÉtelezem.

Ha az vagy, amit megeszel, hogy lehetnél ember anélkül, hogy embert ennél?
Ez még nem kannibalizmus, amit a törvény büntet, mert ha ember eszel, ember leszel. Csak akkor leszel kannibál, ha jóízűen elfogyasztasz egyet.