Mészárszék.

Itt sütik... sülnek... Akárhová nézek, szaggatott tészta, sodrófa alatt nyögő tészta cafatok... Reszelt sajtdarabok... Kivi héj... Feldarabolt gyümölcs... Leírhatatlan a látvány. A hozzá társuló illat még borzasztóbb.

Újra magával ragad az érzés... Ettől én úgy meg fogok hízni! De úgy! Nem bírnak el majd fél kézzel az erős karok.

Para-méretek.

169/61

93

66

90

Rég nem volt ily öröm a mázsálóra állni.

Gondolat turkáló.

Első:

Reklám és reklamáció

Online térben olyannak látszunk, amilyennek akarunk. Jelen életünk másolja a virtuálist, vagy van még valami racionális gyökere avatárjainknak a hús-vér valóságból? Postman szerint a valóságot anyanyelveink tükrében látjuk, ezek a médiumaink, metaforáink. Ezek a metaforák teremtik meg kultúránk tartalmát. Benjamin Lee Whorf állítása szerint pedig nyelvünk alapvetően meghatározza gondolatainkat. Zárt ketrecbe születünk tehát, és amint meglátjuk a rácsokat igyekszünk ebből kitörni. A lázadás természetes mindaddig, amíg nem teremtünk tökéletes rendszert magunknak.

Sas István 2012-es könyve, a Reklám és pszichológia a webkorszakban címet viseli, és a „kukoricaipar” jelen problémáival, eszközeivel és lehetőségeivel foglalkozik. Dolgozatomban a reklámokat, mint az állatkertünkbe látogatók popcorn szemeit vizsgálom, mert ezeket viszonylag könnyű bedobálni a ketrecen keresztül. Hogy a bentlakónak tetszik-e, hogy később rá fog-e szokni, már csak a tálalás, formatervezés kérdése.

Fogyasztói társadalmunk a világpiaci verseny tornádói között vergődve milliónyi ingernek van kitéve. A vevő megnyerése, megszólítása és megtartása a vállalatok célja. Folyamatosan beszélnek hozzánk — többek között reklámok formájában —, mindegy, hová nézünk. Miért nem szerzünk be egy pár jó füldugót és szemellenzőt? Sas István szerint azért, mert a reklám érdekes. Misztériuma vonzza a tekintetet, hat ránk, és igen hízelgő az is, hogy ebben a kommunikációs folyamatban a mi megnyerésünk a cél.

Pattogatott kukorica hegyek

Megvan a nehézsége, hiszen az emberiség az elmúlt húsz évben nagyobb mennyiségű információt hozott létre, mint az ezt megelőző ötezerben. A reklámozóknak végre sikerül kilépni a „mindegy mit mondasz, csak mondd el nekik sokszor” hozzáállás átkos csapdájából, és kreatívabb megoldásokhoz nyúlni a figyelemfelkeltés terén. Így válik a reklám „művészetté”. Világos, hogy elsődleges célja még mindig a manipuláció, vásárlásösztönzés. A tudatküszöb alatti hatásgyakorlást a Vicary kísérlet óta törvény tiltja, így a modern reklám a fogyasztó bevonásával operál. A szemünkkel látja a világot, figyeli a reakcióinkat, és az érzelmi énünkre fejt ki hatást. Tényleg „folyik a világ újravarázsolása.” Az elgondolkodtató reklámok elénk vetítik azt, amit az élettől szeretnénk: tökéletes fogsort, sikereket, boldog családot, vad szenvedélyt, luxust és csillogást, zöld bolygót és nem mondják meg mit vegyünk, hagyják, hogy saját magunkat győzzük meg.

Ha már volt kegyes a szakma, és ránk bízta a feladat e jelentős részét, hát jogosan mondható, hogy látszólag a fogyasztó egyre nagyobb szerepet kap a folyamatban.

Nem csak egy reklámon hizlalt liba lesz belőlünk, hanem olyan szárnyas, akit nem szabad madárnak nézni, mert mi válogatjuk meg, hogy mivel is tömjenek. Nálam az egér, oda kattintok, ahová akarok. De nem csak ennyi az én erőm.

Takarmányozási terv

Pszichológusok foglalkoznak a csali milyenségével az idegrendszeren való bogarászással, figyelem vizsgálatokkal, a reklámszereplők ránk gyakorolt hatásaival, de mérik azt is, hogy mennyire emlékszünk egy-egy szellemesebb motívumra bizonyos hirdetésekből.

A maguk részéről három alapvető tulajdonságot tartanak kiemelten fontosnak. Nincs hatékony reklám empátia, kreativitás és szuggesztivitás nélkül.

Tehát a fejembe szándékoznak nézni, meg akarnak érteni, meg is szeretnének győzni, és ha már így alakult, és eddig a pontig nem volt beleszólásom, hát azért némi szórakoztatást kapok, a drága időmért cserébe. Persze nem egyszerű, mert a „ma” fogyasztójaként felvérteztem magam a védő burokként használható figyelmi vaksággal. Hívják ezt vidra effektusnak, szelektív-, formai-, illetve érzelmi vakságnak is, persze mind egy kicsit különbözik a másiktól, de a lényeg: egyszerűen egy bizonyos ismétlés szám után könnyedén eldöntjük a másodperc törtrésze alatt, hogy szükségünk van-e arra az információhalmazra. Szemkamerás kísérletekkel igazolt, hogy különböző weboldalakon nem időzik annyit a tekintetünk a hirdetésnek tűnő területeken, mint az általunk keresett, fontos információt tartalmazó hasábokon, a bannereket már ösztönösen kikerüljük. Ez az esernyő a kukoricaeső ellen.

Meddig tartanak a rácsok?

Az 1980-as években az USA-beli tévéállomások csatornánként és percenként 3600 képet közvetítettek. Egy felnőtt átlagosan ekkor 6,43 órán keresztül figyelt naponta valamilyen médiumra, miközben ekkor a könyvolvasásra (tankönyvekkel együtt) napi 18 perc jutott. Személyes párbeszédekre háztartásokban napi 14 perc/fő volt az átlag. Akkor még valamelyest kevesebb popcorn jutott két műsor közé. Most a televízió kezd háttérbe szorulni, a számítógép veszi át a helyét.

De nesze nekünk kétirányú kommunikáció, üdv néktek, görbe hátak, míg az egy irányba kommunikáló tévé nézéséhez hátradől az ember, a számítógép előre hajolt testtartást igényel. Nincs mese, bevontak bennünket a beszélgetésbe. Figyelnünk kell.

A meggyőzés nem egy készen kapott produktumon keresztül (kép, videó, hang a termék előnyeinek hirdetésével) kerül az asztalra, bevonnak bennünket a reklám megalkotásának folyamatába szexszel, droggal, rock ’n’ rollal, ijesztgetéssel, kisbabákkal, kiskutyákkal, kóstoltatással, kipróbálással, élményparkkal, flash mobokkal stb. Élményt kapok. Ebben az inger gazdag környezetben pedig csak annyi a dolgom, hogy a termék/márka/vállalat emblémáját beleégessem az agyamba, esetleg meséljek róla ismerőseimnek.

A gerilla figyelemfelkeltés, ha jól sikerül, vírusként terjed majd az interneten, úgy válunk magunk is a reklámfolyamat részévé, hogy gyakran bele sem gondolunk. Megosztó-oldalak mókás posztjairól só hullik az üzenőfalunkra. A reklám is él. Önálló, emberi tulajdonságokkal ruházzák fel, sajátos attribútumai jól megkülönböztetik versenytársaitól. Hozzárendelt értékei vannak, pozitív imázsa, célközönsége, és ha sikeres, rajongói tábora is. Nem lehet erőszakos, és nem zaklathat mindig, mert ugye akkor könnyen visszásan sül el a mutatvány. Senki sem kedveli az arcába mászó embereket. Így a reklámokat sem. A kedvünkért tabukat feszeget, meghat bennünket, hazafiságunkra apellál, a szeretetünkre ácsingózik. Nincs határ, óriási a ketrec. Elérjük egymást, a megszemélyesült termékek is. És ha már itt tartunk, mi magunk is „megtermékesült” személyek vagyunk.

Mozi a nasihoz

A négy Én-kép a következő:

• amilyen valójában vagyok
• amilyen szeretnék lenni
• amilyennek mások látnak
• amilyennek szeretném, ha látnának

Szinte senkinél sincsenek tökéletes harmóniában. Főként a divatreklámok dilemmája, hogy melyiket célozzák meg. Mit lehet felkínálni, amiben a célközönség magára ismer? Így válik a fogyasztás tárgya az én kifejezés eszközévé.

A reklám mellékutakon közelít, nem észérvekkel akar meggyőzni. Szép emberekkel, megdöbbentő tartalmakkal igyekszik lekötni a figyelmemet, én pedig készséggel megjegyzem, hogy ne mondjak nemet egy pandának („Never say no for Panda” egyiptomi sajt reklámkampánya), vagy, hogyha óvszert használok, nem lesz idegesítő gyerekem, aki felforgatja a bevásárlóközpontot („Best commercial ever” címen futó betiltott, mégis világhírű reklám a YouTube-on). Kell a mozi, kell a műsor, amiben megtalálom magam, vagy legalábbis azt, amit a világ felé szeretnék mutatni.

A reklám kihasználja, hogy bizonyos márkák bizonyos gondolatokat indítanak emberekben, ezáltal a fogyasztó kifejezheti önmagát rajtuk keresztül. Ez szórakoztató. Lehet egy márka, egy brand, egy logo egy nemzetközi jel. Louis Vuitton például a gazdagság illúzióját árulja. Személyiségünk összetett. Különböző karakterjegyeinkre hat minden. Egyikünk sem tisztán egoista, vagy önfeláldozó. Ha valamelyik tulajdonságunkat célozzák meg, ellentétpárja jó kis lelkiismeret furdalást tud okozni. Ez a disszonancia eltéríthet bennünket a vásárlási szándéktól. Ha én megosztom félelmeimet, aggályaimat a termékkel kapcsolatban, esetleg negatív tapasztalataimat, teszem azt a facebook-on, lehet, hogy a pillangóhatás érvényesül, és egy éves bevételétől esik el egy globális vállalat –azért erre elég kevés az esély. Ez a reklámszakma egyik legnagyobb félelme: mi van, ha egy elégedetlen vásárlónak van bátorsága szólni? Kell, hogy a reklám jó legyen, hogy elkötelezett hívei legyünk a márkának, hogy fenntartsuk a folyamatos interakciót, így viszont egyre inkább a fogyasztó kerül a kapcsolási rajz középpontjába.

Ha lejár a szavatossági idő

Szomorú ebbe belegondolni, de mégiscsak fogyasztói társadalomról beszélünk. Ha elromlik, másikat veszek ahelyett, hogy megjavítanám, fejleszteném. Nem akarunk lemaradni, haladni kell a korral. Mindenki követ valamilyen divatirányzatot. A vásárlás, mint tevékenység is ide tartozhat. Ez nem minden esetben egészséges. Gyengébb személyiségek könnyedén kerülnek a reklámok keltette vágyak fogságába, ez mániákus depresszióhoz vezet, megfelelési kényszert okoz, döntésképtelenséget, vásárlási bulimiát, vásárlási anorexiát eredményez. Súlyos nyomás ez a gyerekekre nézve, de nem baj, mert APA (American Psychological Association) figyel, külön részlege van a piciknek célzott reklámok felügyeletére.

Ha átvészelünk pár évet kialakul bennünk a „minden reklámból túl sok van, amúgy is az összes hazudik, ráadásul zavar is” szentháromság.

Legtöbbünk reklámkerülő lesz, ki mérsékelt, ki aktív, és csak nagyon kevesen válunk befogadóvá. Hogyan is lehetne másképp, ha a reklám szakmában dolgozók zöme sem ért egyet azzal, amit csinál, elutasítja az üzenetet?

Egy másik hasonlat

Tehát a világhálón látszólag mi vagyunk a pókok, holott valójában csapdába esett legyecskék vagyunk, akik a háló rángatásával üzenhetnek egymásnak. Mondjuk minden kis rovar egy facebook profil.

Vannak olyan legyecskék (hub-ok), akik egy rántással sok másikat elérnek, vannak olyanok is, akik csak a szomszéddal tudnak így kapcsolatba kerülni. Ezt One to Many, Many to Many és One to One kommunikációs alaphelyzeteknek hívhatjuk.

Nemsokára a szemantikus web új kihívásainak leszünk kitéve. Még több információhoz jutunk majd az intelligens keresőmotorok révén. Nem kell címkézni. Mi, fogyasztók vesszük át a hatalmat eltérített reklámjaink, humorérzékünk segítségével, így okozva kellemes illetve kínos pillanatokat reklámkampányok megalkotóinak.

Közeledünk a kollektív tudat élményéhez. A mémeknek nagy szerepük van ebben. Ezek a gének mintájára az átörökítés funkcióját látják el, csak gondolati formában. A reklámok is építenek rájuk. Legyen annyira jó az ötlet, hogy megfoganjon más agyakban is.

Sas István könyve végén ténylegesen három oldalban foglalja össze írása addigi tartalmát, melynek lényege ennyi lenne:

• A reklám a webkorszakban legyen feltűnő, szórakoztató, szerethető, könnyedén elsajátítható, érdemes a vele való foglalkozásra, és legyen képes legalább egy két lájkot, megosztást kicsikarni a fogyasztóból.
• A mai reklámok interakcióra késztetnek, öko-bio trendekkel, közösségi hasznokkal, önmegvalósítással, tartalmas élettel kecsegtetnek, megoszthatók, összekapcsolják a fogyasztókat, akik a szeretetmárkák zászlajai alatt egyesülnek.
• A mai fogyasztókat szórakoztatni kell, élményekkel kell kiszolgálni, viselkedés alapú és geolokációs targetinggel, gerillamarketinggel lehet elérni.
• A reklámozók ábécéje erre az időszakra Adni (ajándékot, kedvességet, szórakozást), Bevonni (legyen a közös gondolkodás része), Célozni (ismer meg, hogy tud terméked pozícionálni).

A könyv a reklámozás 2012-es eszközrendszeréről szól, hiszen mégiscsak egy folyamatosan fejlődő iparágról beszélünk. Öt-tíz év múlva talán már Reklám és tömeghipnózis az űrkorszakban címmel jön a következő kiadás.

Megváltozott a helyzet, valóban a felhasználó kezében a kapcsoló. Most, hogy a ketreclakó visszabeszél, a gondozónak okvetlen meg kell hallgatnia. Lesz még szavunk, sőt, egyre többet hallathatjuk a hangunkat, lényegi információkhoz is hozzáférhetünk az internet segítségével, hogy megóvjuk magunkat az átveréstől, megtévesztéstől.

Mindig lesznek támogatóink, hiszen online közösségekbe tömörülni nem kerül semmibe, mindig lesznek olyanok, akikkel egyeznek az érdekeink. Kényelmes otthonról intézkedni. De az interneten nincs kapuőr. Nincs ember, aki fel tudna dolgozni annyi információt, amennyihez hozzáfér egy nap, tekintve, hogy az elmúlt 20 évben többet gyártottunk belőle, mint az ezt megelőző 5000-ben. Az éves információfogyasztásunk 9,57 zettabájt. Egymilliárd facebook felhasználó. 200 millió blog bejegyzés naponta. Napi 105 milliárd tweet. Óránként 50 órányi új tartalom a YouTube-on. Követhetetlen.

Egyszerű lány vagyok, vajmi kevés befolyással, de egy ismerősöm ismerősének ismerősén keresztül bárkihez eljuttathatom az üzenetemet a világon. Ha azt szépen csomagolom, és reakciót vált ki, mi ez, ha nem hatalom?

Második: 

Azok a plusz kilók...

Szürke ég háttere folyók árterének távol. Messze néhány házikó pöfékel kényelmesen, a magasba terelve családi fészkek meleg pipafüstjét. Kanadai juharfánk kopasz ágai fekete ákombákomokat rajzolnak a tájba. Görcsös gallyain madáretető. Fagy nyugtatja a megfáradt talajt, hótakaró alatt pihen a környék. Napraforgómag és szalonnabőr darabkák jelzik: vendéglőnk minden nap teljes kihasználtsággal működik.

Főként a verébalakúak rendjéből érkeznek látogatók. A széncinegét 2011-ben az év madarának szavazta meg a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME). Egy ilyen madár testsúlya átlagosan 16-22 g között mozog. Hozzánk megközelítőleg két kiló tollas gombóc jár enni. Szajkók, vörösbegyek is előfordulnak, találkoztam már néhány gerlepárral is idén, valamint ezekkel a kis helyesekkel:

Ez az édibogyó a vörösbegyű kékmadár. Testhossza 18 centiméter. Mivel egészen közel még nem merészkedtünk egymáshoz, nem tudom megmondani, melyik magokat kedveli a leginkább, van-e bármiféle testi hibája, jobban fél-e a macskáktól, mint társai. Tanultam biológiát. Szerettem kirándulni állat-és növényhatározóval. Kiskoromban elképzeltem, hogy megtalálom Salamon király gyűrűjét, és emberivé válik minden élőlény. Úgy gondoltam, tudnak valamit, amit nekem is mindenképpen tudnom kell, hogy értékes ember legyek. Nagy titkokat őrizhetnek. Minél idősebb lettem, annál kevésbé kívántam, hogy ez valóra váljon. Hol az a pont, amikor már nem zavar a tárgyilagosság? Mikor válik az élőlény, ami kommunikál, egyszerű tényekké és adatokká?

Számomra akkor, mikor rájöttem, hogy megtanulni az állatok nyelvén egy élet munkája is kevés lenne. Már a gondolatba belefáradtam, ha az előttem álló feladatokra tekintettem. Talán a társadalmi rendszerünk is volt kisgyerek emberhatározóval a kezében. Lehet, hogy meg akartak érteni bennünket, de valamiért nem működött a kommunikáció.

Egy ember átlagosan 67-75 kilogrammot nyom. Magyarországon a 2011-es adatok szerint 9 982 000-en élnek. Ez 708 722 tonna. Intelligencia kvóciensünk átlaga nagyjából 110 lehet. Mindannyiunk személyi igazolványszáma egymás mellé írva 59 892 000 számból, 19 964 000 betűből, összesen 79 856 000 karakterből áll, és már keveseket érdekel, mit is szeretnénk mondani valójában, még ha igazán értékes tudás birtokában is vagyunk.

Európában nagyjából 731 000 000 ember él. Így együtt 51 901 000 tonnát nyomunk.
Így, karácsony után legtöbbünk szépen kigömbölyödött. Habár az összesített adatok esetében mit számít az a pár plusz kiló? A döntéseink súlyával úgysem számol senki.

Harmadik:

Van-e élet az orangután?

ó pár világvégét túléltünk, és rengeteg hivatalos jelentést túlértékeltünk. Véleményem szerint nem az a kérdés, hogy lesz-e világvége, hanem az, hogy képesek vagyunk-e eldönteni, mi számít hiteles információnak. A szűrőnk legyen napra kész, és ha lehet ilyet, hát tegyük meg, és nézzünk utána kedvenc konspirációs teóriáinknak.

A pánikhangulat és félelem, főleg, ha nagy tömegeket mozgat meg ki tudja milyen károkat okozhat?
Persze valamelyest felszabadít, ha tudjuk: nincs tovább. Mintha mindenki engedélyt kapna arra, hogy úgy töltse az utolsó napjait, ahogy akkor élne, ha nem lennének szigorú szabályok, melyek alapján a mindennapjait szervezi.
Aggasztó, hogy megnőtt a kereslet a földalatti túlélővermek iránt, és a franciaországi Bugarach falu a maga 179 lelket számláló közösségével már az UFO-hívőktől retteg, mert azok úgy tartják, hogy ott van esélyük túlélni, hiszen 21-én eljönnek értük a bolygóközi pajtások, és mehet a buli. Az oroszországi Omutnyinszk-ben pedig úgy felkészültek a lakosok az eljövendő pusztulásra, hogy a só, fáklya, termosz és a konzerváru hiánycikké vált.
Szegény Nibiruval már alig foglalkoznak, mióta a NASA is állást foglalt az ügyben: nincs olyan bolygó, ami huncutul egész idő alatt a Nap mögött bujkált volna, hogy most jóóól megijesszen minket. Ipiapacs 123.

A természet legapróbb változása is hatással van az emberre. A következőkben rávilágítanék arra, hogy mi is történik valójában. A Föld folyékony vasmagjának folyamatos áramlása mágneses mezőt hoz létre, ami nemcsak azért jó, mert a mágneses erővonalak mentén állnak be az iránytűk észak-déli irányban, hanem mert a magnetoszféra véd bennünket az űrből érkező részecskesugárzástól (pl. kozmikus sugárzás, napszél). Ha nem lenne, ezek az ingerek sok földi faj pusztulását, a túlélők mutációját okozhatnák, valamint jelenlétének hiánya feltehetően az ózonréteg nagymértékű pusztulását eredményeznék. (Ezzel a témával behatóan Charles H. Jackman, a NASA kutatója foglalkozik.)
A mágneses pólusok viszont állandóan mozgásban vannak. Az elmúlt 150 évben 1100 km-t vándoroltak Kanadától Szibéria irányába, és aggasztó az is, hogy a mágneses erő 10%-kal csökkent az elmúlt 200 évben. Hogy miért rossz ez? Mert a csontszövet stabilitására is hatással van, így gyakoribb a csontritkulás jelensége. A repülőtereken nemrég az összes mágneses berendezést át kellett állítani világszerte a térképek használhatósága miatt. Egy teljes pólusváltás az állatvilágra is óriási hatással van, mivel a fajok nagy többsége a vonalak mentén tájékozódik. Ilyenkor a madarak eltévednek, a bálnák a parton kötnek ki. Egy ilyen változás a Schumann hullámok frekvenciáját is megvariálhatja, ezzel pedig az emberi tudat kerül veszélybe. A geomágneses mezők erejét az első orosz asztronauták sínylették meg, akik két hétnél több időt töltöttek földi rezgések nélkül, nemes egyszerűséggel megőrültek. Ha ennek a mezőnek értéke nulla, az emberi agyban tárolt információ megszűnik létezni. Azóta az asztronauták mesterségesen gerjesztett Schumann-hullámok hatókörében élnek fent.

Egy esetleges pólusváltás mindig összefüggésben van a dimenzióváltással.
"Ekkor a két dimenzió egymásba csúszik, minden szintetikus anyag szétesik, csak a természetes marad meg." Ez is egyfajta magyarázat letűnt civilizációk máig megmaradt alkotásainak nagyságára. Nem az akkori kultúra volt primitív, mert természetes anyagokból építkezett, épp ellenkezőleg: tudták, hogy egy esetleges dimenzióváltás során bizony csak az maradhat meg (pl. a több százezer/millióéves gízai piramisok, a Titicaca-tó dokkolói 4000 méter magasban stb.). Thoth smaragdtáblái is árulkodnak ilyesfajta erők tevékenységéről.
Egy valós, fizikai megsemmisülés kockázata ebben az esetben természetesen még jó ideig nem fenyeget bennünket. Ez az időpont 7.59 milliárd év múlva esedékes. Nem gondolnám, hogy ebben az esetben bármilyen félnivalónk lehetne. Ezek a fizikai folyamatok hosszú lefolyásúak és akármilyen bölcsek is lehettek elődeink, nem tudhatjuk, hogy a megismerés milyen szintjére jutottak el. A maja naptár kutatói közül John Major Jenkins foglalkozott a galaktikus együttállás elméletével. Az elmélet az 1980-as években került nyilvánosságra. Szerinte a maják a Tejút fekete hasadékának vagy Nagy fekete hasadékának nevezett porfelhőjének megfigyelésére alapozták naptárukat. Azt is feltételezi, hogy tudták hol keresztezi ez a Nap és a Naprendszer keringési pályájának (ekliptika) síkját, ez a metszéspont jelentős a maja kozmológiában. A maja naptár szerint ez idén december 21-én várható. Ez az elmélet csak annyiban problémás, hogy az együttállás már 1998-ban tökéletesen megvalósult, mégsem történt semmi.

Érdekes viszont, hogy mekkora a kollektív gondolat ereje. Keleti kutatók tanulmányozták a gondolatok vízre gyakorolt hatását a következőképpen: különféle üvegekbe tiszta H2O-t tettek és minden edényre más érzelmi töltetű szavakkal teleírt címkét ragasztottak, majd lefagyasztották. A kísérlet lényege, hogy azokkal a szavakkal és érzésekkel kellett az üvegre gondolni. Ennek eredményeként a fagyott vízmolekulák különböző alakzatokat vettek fel. Pozitív érzésekkel kezelt vízben szimmetrikus alakzatok rajzolódtak ki, míg a negatívakkal kezeltében aszimmetrikus torz figurák. Nem tudom, hogy mennyire relevánsak az eredmények, de ha tényleg ekkora hatást tud gyakorolni az ember a vízre s mivel bolygónk nagy része ebből áll, valamint az emberi testé is, egy nagyobb közösség azonos rezgésű üzenettel óriási változások sorozatát indíthatja el.
A mostani (főként amerikai) tömeghisztériával vajon minek adunk energiát?

Negyedik:

Bélyegtintás homlokok

Manuel Castells - Az identitás hatalma (első rész)

Tanult szabályok és ösztönök alkotta kusza rácsok börtönében élünk. A rabosítás körülbelül harmadik életévünk elérésével befejeződik. Onnantól kezdve szokjuk a rendszert, programozott döntésekkel próbálgatjuk a világot, és közben átszaladunk a címkék pókhálóján egészen a húszas éveinkig. A következő háromrészes sorozatot azok figyelmébe ajánlom, akiket hozzám hasonlóan zavar a mindennapi meghasonlás.

Az önmeghatározás alapvető emberi szükséglet. Társas lényekként muszáj, hogy tartozzunk valahová, egy közösség tagjai lehessünk, valamely eszme, kollektív érdek oldalán harcolhassunk embertársaink mellett.

Az identitás, pontosabban én-azonosság a szociális kölcsönhatások során jön létre, ezt azonban nem mi határozzuk meg, énünk legelemibb alkotóelemei is tanult magatartásformák, melyeket meghatároz nemünk, etnikumunk, születési évünk, genetikai adottságaink, családi hátterünk, adott korban hatalmon lévő kormányzati szervek, és még sorolhatnám.
Eric Berne Emberi játszmák című könyvében foglalkozik a tranzakció analízissel, ahol a társas érintkezés mikéntjét fejtegeti és a személyiség fejlődését vizsgálja.

Az ember társadalmi viselkedésének szabályai vannak, állásfoglalásra kényszerülünk, játszmákba bonyolódunk. Véleményünk és döntéseink nem velünk születtek ugyan, de születésünk nagyban befolyásolja elkövetkező éveinket.
Szüleim állampolgársága már meghatározta az enyémet is. Mivel Magyarországon születtem, magyar vagyok. Bakancsot hordok, kényelmes farmert, pólót és sohasem babáztam kiskoromban. A társadalom mégis nőnek lát. Ezért hogyha különbséget teszek idő és idő között, ha megpróbálom globálisan látni magamat és a történelmet, akkor sérelmezem a nőtársaimmal szemben tanúsított éles negatív diszkriminációt, ami körülbelül hatvan évvel ezelőttig tartott.

Besorolom magam. Ahogy mindenki ugyanezt teszi. Szexualitásom, korom, és egyéb testi jellemzőim is mind csatolnak valahová, ahogy mindenkit típusokhoz rendelünk akarva akaratlanul. Jó és rossz nő között a különbség férfi szemmel csak a praktikai szempontok alapján állapítható meg. Azt nézzük meg jobban, akinek megfelelő genetikai kódja van, képes egészséges gyermeket nemzeni, azt életrevalónak nevelni.

Ezzel nincsen semmi gond, igyekszünk kategóriákat létrehozni, hogy egyszerűbben tájékozódhassunk a világban. Mások - esetünkben sokak - kategóriáiba azonban mi is beletartozunk. A közösségi gondolatok terjednek. Elfogadásukkal belehelyezkedünk adott szerepekbe csoportokon belül, így válva tagokká.

Elsősorban a közös érdekeink kötnek össze. Castells szerint globálisan háromféle identitásról beszélhetünk. Legitimáló identitás alatt azt értjük, amit a társadalom domináns intézményei alakítanak ki a szereplők feletti hatalmuk kiterjesztése érdekében. Létjogosultságot biztosítanak maguknak, és szükségességüket erősítik meg ezáltal. A nacionalizmus eszméjéhez jól illeszkedik.

Rezisztens identitásnak hívjuk, amit a hatalom által leértékelt, vagy hátrányos helyzetbe juttatott szereplők hoznak létre, szembe menve a felettük uralmon lévő erő elveivel, céljaival. Így próbálva megszüntetni az elnyomást, küzdve a túlélésért.
Projektidentitásról beszélünk, amikor a társadalmi szereplők az általuk hozzáférhető kulturális építőanyagokból alkotják meg saját identitásukat. Ilyen például a feminizmus is.

Az emberiség kulturális sokfélesége a globalizáció idején különös feszültségforrásnak bizonyul. A konfliktusforrás több összetevős.
Ahogy elmosódnak az országhatárok, úgy kerülünk ki a kulturális egyneműség hártyavékony védőburkából. A nemzetközi nyelv és kommunikációs csatorna lehetővé teszi más nemzetek megismerését. A megértés már más lapra tartozik. Az állampolgári hovatartozás zavaros.

Lokálisan megtanulunk szabályokat, ezek legjava empirikus, hiszen csecsemő korunk óta a példák utánzásával tanulunk. Ezek a magatartásformák rögzülnek, normalizálódnak, a mindennapi életünkben való eligazodást segítik, hiszen a környezetünkben élők mind hozzánk hasonlóan tanulták, gördülékeny a kommunikáció. Minden, ami ezen kívül van, idegen.
Ha helyileg messze is kerülünk a névlegesen szülőhazánknak mondott földrajzi területtől, kötődéseink leggyakrabban megmaradnak.
A hálózati társadalmaknak néha még ilyen földrajzilag körülhatárolt terület sem kell: egy nemzet megáll a lábán állam nélkül is. Ilyen Katalónia. A spanyol államhoz tartozik, de önálló nemzetként tekint magára. Egy történelmi csoport közös én-tudattal, közös múlttal, kultúrával megharcolja a maga létjogosultságát.

Még ha előnyösebb is lenne számára egy unió, az identitást nem lehet félre söpörni, mint azt a Szovjetunió hibájából láthattuk.
A nemzetek identitása erős, és az azt alkotó tagok miatt erős. Emberi természetünknél fogva ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk. Még ha nem is kézzelfogható, de örökség ez is. A valahová tartozás érzéséhez hajlamosak vagyunk görcsösen ragaszkodni. Gyakran az elszakadástól való félelem miatt.

Pirit.

Létem alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kerigma, melyben interperszonális kapcsolataim legvégső értelme racionalizálódik bennem.

olyanez.

Olyan ez, mint a nem várt eső. Esemesek, egyenesek. Válasz nélküliek. 

Soha el nem küldött szerelmeslevelek lapulnak gombóca gyűrve a Széchenyi tér kukáiban. 

Hirtelen dühömben szóból fabrikált puha dobócsillagokat készítek, hogy elszórhassam őket mindenfelé. 

Magvető gondolatok tinta köntösben.

Szeretek szerelmest írni. Kellemes érzésekbe bújok, hogy ne zavarjon a hidegtelen tél, hát boldog globális felmelegedést mindenkinek! 

Hogy kell lángok nélkül égni? A hamvas kis lelkem ékes példája ennek az állandó önemésztő borzalomnak, amit érdeklődésnek és csalódásnak hívnak. Az alkotói kényszer elmúlik, a hangnem flegma, az őrület látható jelei arcomon. Kell egy békés halló, egy szép stóla, és az átmeneti harmónia máris megvan. De meddig tart ez? Meddig tartható?

Meddig vagyok én érdekes, és tudok értékeset nyújtani? 

Unom az ismétlést. Végtelenül. És mégis arra vágyom, arra az egyre. Hogy legyen valami állandó ebben a változatosan egyhangú, frissen érthetetlen életszerű álomban.

Az álomszerű élet, lám, elérhető. 

Panasz lakat ajkamon. 

Ez már nem a halk nyavalya csatornája, hanem a konklúzióim fészke. 

Az idei évértékelő terjedelmét illetően előre láthatóan nyilatkozni még nem tudok. Az biztos, hogy a fénypont az elmúlt pár hét volt. Két lábon járó ajándékokat leltem ott, ahol fogalmam sem volt, mit találhatok. 

Mai szillogizmus, bár minden bizonnyal sikerülne ezt  frappánsabban is megfogalmazni:

George Sand számomra taszító jellem. 

Hasonlóan viselkedem.

Most ide vagy az jön, hogy nehezemre esik elfogadni a jellemem, vagy hogy én vagyok George Sand. 

Olyan hülye vagyok... De olyan. 

Anouk.

Anouk a szobájában maradt egész nap. Mióta eljött Oroszországból aligha érezte magát ennyire magányosnak. Az új ország új emberei elunalmasodtak. Kiismeri magát az utcák közt, megvan a zöldségese, a kedvenc túraútvonala, nyugalom-szigete. Minden, amit megismert, épp olyan, mint otthon. Megvannak azok az emberek, akikben szükségszerűen csalódnia kellett, azok is, akikben pedig épp ily' szükségszerűségből bízni köteles.

Aztán itt van ez a kis szoba, nehéz, dohos bársonyfüggönyökkel. Ez a legotthonosabb mind között.

Hamutartó az ágy alatt, könyvek a polcon, régi okosságok, gyermekkori mesék őrzői ezek.

Betűrácsok mögött tengődő árva gondolatok. Csak az értő figyelem szolgálhat óvadékként, hogy a matéria börtönéből valaha szabadulhassanak. 

Istenre gondol, a kopott kanapén, ahogy az őszi napnyugta megint, korábban érkezik. Keresztrejtvény hever a keze alatt. Három órája kezdte el fejteni. Közben szépen besötétült a szoba. A közlámpák. Sárgája. Úgy vonzza a lány tekintetét, mint a lepkéket. A fény. És árnyék közti mezsgyén denevér vadászik.  

A neve kegyelmet jelent.

Entrópia.

Rendezetlen molekuláris rendszerek a termodinamikában... Rendezetlen rendszerek... Csak én érzek itt valami furcsa disszonanciát? A hőt alacsonyabb rendű energiának tartják, mert minden munkafolyamat azzá alakítható, de visszafelé ez már nem olyan egyszerű.

Schrödinger macskákat képzelt dobozokba, akik éltek-haltak egyszerre, mert a megfigyeléstől megváltozik a mérés eredménye. A kvantum-szuperpozíció kibillen.

Ha minden hullámtermészetű...
Minden hullámtermészetű.
Minden hullám természethű.
Minden hull, lám, természethű.

Tessék, ősz van. És a bőröm meleg. Mert élek. Aktív a szervezetem, lélegzem, a szinuszcsomó percenként hatvan összehúzódást parancsol a szívizomzatomra. A meleg kis szívem továbbítja ezt az energiát mindenhová, ahol épp szükség van rá. A mancsok és tappancsok maradnak ki a szórásból leggyakrabban. Meg persze a nózim. Ebből következik, hogy nem fektetek sok energiát a mások tapogatásába, illetve szagolgatásába.
Bennem mindig nyár van. Hőség. Harminchat, harminchét fok, állandóan. Minden baci nyomja a holiday-t, amíg arról álmodom, hogy egyszer egy fekete lyuk magába szippantja a fényemet, és tapasztalok. Megszűnök energia lenni.

De lehetek-e én egy olyan szingularitás, amelyben minden érvény elveszik?

Más. Nem tudok elszakadni Chopin-től. Harminckilenc év, a fele tuberkulózissal, bonyolult szerelmi viszonyokkal. Ez az egy noktrün belém égett. Annyit hallgatom, dúdolom, jártamban-keltemben, hogy tudni szeretném mi járt a fejében, mikor megszületett a mű. Volt-e akkor köze George Sandhoz? Kapcsolatban álltak egy ideig, Chopin-nek eleinte nem tetszett a nő.
Tudom, hogy nekem volt hozzá közöm. Egy családi kiruccanás alkalmával valahogy, valahol kaptam egy könyvet. Mese a jólelkű Fridolinról. Csodásak voltak a képek benne. Sötétek. Sejtelmesek.
Varázslatosak.
A zenét hallgatva könnyű visszaidézni az olvasottakat, és határozottan emlékszem, mennyire tetszett, hogy a főhős nem iszik édes szörpöket, csak vízzel csillapítja a szomját. Ezt annyira bájosnak találtam. Mitől tiszta? Hogy nem szennyezi magát.
A képek hangulata emlékeztet Delacroix Dante bárkája című képére. Ők hárman közel álltak egymáshoz. Ha minden hullámtermészetű, ahogy a hang, a fény, akkor ők hárman együtt alkottak bennem érzéseket?
Hármójuk emberi kapcsolata a műveikben is ott van? A kor hangulata, a közös élmények, tapasztalatok nyomot hagytak. Bennem.
Volt egy pakli kártyám, festőművészek önarcképeivel. Eugéne Delacroix valahogy mindig a kezem ügyébe akadt. Vagy valamiért őt vettem észre.
Elragadott a kapcsolatok sokszínűsége, és valószínűleg csak nekem ennyire fontos a nagy egymásra találás az emlékek és élmények között. Szeretem az összefutó szálakat. A csomókat. Akkor is, ha gordiuszi.

Megyek, megnézek egy filmet a viharos szerelemről, hátha találok még valami érdekeset.

Bekötő.

Gyalogszerrel vágtam neki a ligetnek. Szívhangon klimpírozta Martin Jacoby ezt a kis kellemest. A léptem könnyű lett hirtelen, Déli szél hozta a langymeleg tavasz ízű levegőt. Keveredett bele némi utóíz is ugyan, ahogy elhaladt a tápgyár mellett, mégis az összhatás különösen tetszett. A belvíz áztatta cserjék lombján halkan dúdolni kezdett a rét is, napsugár bujkált a fásszárúk mögött.
Hogy írhatnám le érzékletesen az otthonom békéjét?

Hiába a házikó, az udvar, az anya-főztje, tekintsen bárki bátran hálátlannak, de a legtöbb emlékem a bekötőről származik. Látható éjszakai sétáim nyoma az aszfalton, bakancsos, hótaposós lábnyomok ezek. Koncertre jártam ide árvíz idején. Holdfényes víztükörben játszott a Kaposi Tücsökkar. A békák is gyakran adtak itt elő. Vadmalacok kocogtak anyjuk után, ha elhaladt a reflektor.
Nappal sincs nagy forgalom erre. Emlékszem, egy őszön ugyanitt koptattam a flasztert, már lehulltak a lombok. A vörös ezer árnyalata uralta a horizontot. Korán kezdődött a szürkület, fázósan húztam össze magamon a kabátot. Varjak trécseltek az út két oldalán, későn vettek észre, vagy a fekete gúnyám miatt tűntem rokonnak, nem tudom. Elég közel jártam már, mikor felrebbentek. Két fekete felhő, kétfelé. Megültek a közeli fák ágain, onnan kiabálták felém, mennyire kár, hogy én mégsem tudok repülni.

Az emlékeim megmártóztak az út porában, és ez a szakasz számomra mindig különleges marad.
Beleszerettem az éjszakai borzongásba, amit az ébredő állatok neszezése kelt, és elszakadni nem tudok a végtelen nappali nyugalomtól, melyet a fényben fürdő, végtelenbe szaladó töltés látványa nyújt.

Néha tényleg csak az út a lényeg. A bekötő. A szőlőhegyi.

.

Szájmon a parton.

Szájmon árnyékokat ölel, melyek idegen női testekre vetülnek. Lidérceit modern hölgyeket mintázó álarcok mögött sejti, csókkal illeti mindet. Kit arcon, kit szájon ér a meglepetés.

Homlokán nem csillan a régi fény, inkább az őrület világítótornya az. Valami kalandornőféle csak vitorlázik odakint! Előbb utóbb feltűnik a horizonton.
Legalább annyira érdekel, ki a vágy tárgya, mint a lottó számok. Jó lenne tudni. Mintha az életem múlhatna rajta. Szájmon a parton hever, tűz a nap. Várom, hogy enyhüljön a szomja, és óriás betűkkel rajzolja ki a nevet, hogy helikopterről is látni lehessen.

És hol a borostyán? Hol a varázsló?
Elköltöztek a csodák. Itt a feladásvételi szerződés, kérem. Lehet jönni, aláírni.

Pontos feladás.

Röplabda. Kerek. Foltok. Hegek. Homok. Meleg. Háló. Oszlop. Határ.

Cég. Munkatárs. Társ... Főnök. Vezető...
Random. Inkompetencia.

Átlépni. Átlökni. Túl. Élni.
 Kell.

Feladni mindig pontosan kell. Akkor játszik jól a csapat.

A hátsó ülésen.

Céges kocsik vannak. Alkalomadtán. Adott volt az alkalom ma is.

Az egész reggeli indulás csodás volt papácskával. Szeretem az összemosolygásainkat. Megviselt, sokatmondó jelei ezek valaha volt mindent elsöprő érzéseknek. A béke zászlajai nekem.
Így indultam bele a zápor utolsó cseppjeitől terhes pécsi valóságba.

Volt még ötszáz forint a tárcámban, kávéra, meg tápra. Futotta is belőle két egész feketére két fullos szendviccsel és még két deci baracklé is lecsúszott mellé.

Mire beértem a munkahelyemre, rájöttem, előző este eltörött az értékesítőkém -ha egyáltalán működött valaha- a reggeli idill átcsapott valami "aki ma rám szemet vet, vihart arat" hangulatba. Lehet ezt a havi áldásnak tulajdonítani. Ilyenkorra már túlesek a "nagy a seggem katasztrófán". Dolgozni azért csak kell.

Ballon kabátos droidok vagyunk a cégnél. Én legalábbis így tekintek magamra. Az R2-es széria után a D2D-t dobták piacra. Ez a masina már nem navigál, szerelő program fut rajta. Jelenleg a pécsiek előfizetéseket szervizelnek. Amíg a szolgáltató korrekt, a gép engedelmes. Parancs kiadva.
Elég ügyfél-centrikusan gondolkodom. Ennek köszönhetően tudom, hol a hiba. Sok segítséget kapok. Olvastam Shakespear Tablet című művét. Ez egy modern mese S2A-ban dolgozó ügynök palántáknak.

Ma leginkább a céges szekér hátsó ülésén tanultam. Megtanultam észrevenni, hogy haragszom. Igazságtalanság szaga van az életnek, amitől rendszerint émelygek. Beleszülettem az ikrek havába. Levegő jellegű jegy. Nem tűrheti a légszennyezést.

Ha minden okkal történik, miért nem mégis az okozattal foglalkozunk ahelyett, hogy felesleges mi-lett-volna-ha játszmákat kezdeményezünk kedvesnek látszó félidegenekkel?

Csókok. Keserűek.

Helyzet. Jelent. És.

Kávét reggelizett a testem, egy szál cigarettával.
A lelkemnek egy falat kortárs magyar novella jutott. Kapecz Zsuzsa Távoli Felhője után édesanya akadt a telefonkapcsolat másik végére, hogy tájékoztassam, ez a felhő is rendben van, és Pécsett nem esik.

Pár perc boldogság.

Torokfájós.

Milyen szép, ahogy fogod a kulcsot, ahogy jársz a lakásban, ahogy a tükörbe nézel, és arra gondolsz: a tiéd vagyok. Mert a kulcs közös, a tükörből én nézek vissza rád, és ahogy a tiéd vagyok, úgy te az enyém.

Ez jár a fejemben hazafelé menet, erőltetett tempóban sétálva sötét sikátorokon keresztül. A történet lényege annyi, hogy nem vagyok eladó. Nem akárkinek.
És hazafelé sétálva az ablakokon kiszűrődő zajokból táplálkozom, mert a testemnek többre szüksége nincsen. Mondhatni, későn reggeliztem.  Jól is laktam a morzsákkal. Este tizenegykor.

Ez a lényegen nem változtat: hogy egyedül sétálok haza, sötétben és arra gondolok, ahogy fogod a kulcsot, ahogy a tükörbe nézel és azt mondod: az enyém vagy.

Titok.

Titok minden nem nyilvános információ. 

Akkor ezekkel mi a helyzet? 

http://postsecret.com/

Mondvacsinált.

Ködös a reggel, de csak a buksin belül. Mint egy élőhalott, grasszáltam a lakásban reggel, göncök közt matatva. Ingáztam kicsit a hűtő és a fürdő között, oda-vissza, oda-vissza, smink, fogmosás és a többi. Mintha nem is én lettem volna. Aztán felszálltam a buszra, és megláttam magam a tükörben.

Miért ne lehetnénk mind olyanok, akikre jó ránézni? Már kávés pohárral a kezemben csattogtam be az Árkádba. Mindennél jobban élveztem a kávé illatát. Elmesélem, hogy milyen szeretnék lenni. Ha elhiszed rólam, már olyanná is váltam. Így leszünk mind mondvacsináltak. 

Csak a magassarkúk négynegyede visszhangzott a fejemben, amíg a gondolatok lassan kisasszéztak a nyitott kapukon. Áramlok. Átáramlok. Ellebegek én is.

Vacakol az agy.

Párna

-Egykedvűség, beletörődés.

Járőr, Rendőr

- Akadályt gördítenek eléd.

Rendőr

- Szükséges, ám kellemetlen körülmény; hivatalos ügy, amelyen túl kell esned.

Cukor

- Elszántad magad valamire, amit véghez is viszel. Szétszórt kockacukor: akadályozzák terveid valóra váltását.

Sár

- Általában: rettegés saját magadtól. Kínos, ám felszínes pedantéria, kukacoskodás; vonzalom a fölösleges tárgyakhoz, gyűjtögetési hajlam. Besározódni; túl sok energiát fektetsz abba, hogy becsületeden ne essék csorba; titokban olyasmit csinálsz, amit kínosnak tartasz; esetleg iszogatsz; szeretsz csámcsogni mások hibáin. Nők álmában besározódni, sárossá válni: akár elítélő formában, de szexualitás körüli gyakori gondolatok, szexuális témák előnyben részesítése, gyakran prüdéria; a könnyedség hiánya.

Lépcső

-Általában szerelem.  Lépcsőn lefelé menni: ha vidámnak érzed: megbékélés.

Asztal

- Gazdagon terített asztal: társaság utáni vágy. Tárgyalóasztal: pletyka.

Ágy

- Fáradtság, unalom. Ágytakaró: csacsiságokból csinálsz problémát. Ágyban fekvő ember: keresel valakit, akit szerethetsz, aki méltányolja jó tulajdonságaidat. Pótágy: jóízű fantáziálás.

Főnök

Felelősséggel kapcsolatos. Olyan dologban akarnak rád terhet róni, amivel kapcsolatban nem vagy képes felelősséget vállalni. Nők álmában a főnök általában rossz partnerkapcsolat jele.

Vers.

Káprázat 

 

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körűl,

aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; –

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerüen

lüktetnek és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,

húnyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.

/a szabó. a lőrinc/

Inte vallomás.

A forrás menti imádkozósáska csak természetes élőhelyén képes fennmaradni. A genetika mellett a memetika is óriási szerepet játszik nála, örökítés szempontjából. Kedvenc elfoglaltsága blicc jegyeken való csücsülés, illetve korai kávézók ingerlése a puszta fizikai valójával.

Ha az ember egyszer találkozik egy ilyen páratlan lénnyel, rájön, nincs felette hatalma.
Elég, ha tisztes távolságból szemléli az apró teremtményt, és minden erejével koncentrál az egyetlen, igaz üzenetre: hepinesz.

Meditációs gyakorlatok terén kiváló mentor lehet egy ilyen apró jószág. Rajzási időszakban a csoportos transz jellemző rá. Fajközi kommunikációra csak az év ezen szakaszában képes.

Jön az ősz.

Kicsit vissza a teásbögre mögé, a tettre készség a sarokban, dobozban, csomagolva.
Ha kinézek, színek, piros arcocskák helyes kis sálak mögött.
Ha befelé tekintek, vakolat alatt pislog valami kopott nő féleség.
Nem elég a kiló smink ma, holnapra szépre alszom magam. Milyen dolog csak szavakkal mondani búcsút?

Az olyan, mintha meg sem történt volna?
Nesze nekem, síron túli üzi az Émitől...

Szigetelés.

Figyelem! A bejegyzés érinteni fogja a mostani belső űr témáját, amit a heveny boldogság okoz.
Reveláció: minden valamire való bejegyzés a könnyed városi depresszió kézjegyét viseli magán, így az újabbakban kénytelen leszek másokkal foglalkozni, mert a város ugyan nem, de a depresszió eltűnt.

A merev mogorvaság finom ívű kötél hídján billegtem ezzel a kis szkeptikus mintájú, szarkazmus esernyővel a kezemben. Most maradt a tiszta tudat terepmintás bakancsa, masszív sziklákkal maga alatt. Felfedezésnek még mindig van helye, azért a mosoly parádé, mert újra emberek közt lehetek. Szép érzések akkor jönnek, ha éles a kontraszt, amit pedig csak akkor látok majd tisztán, ha épp nincs öröm. Akkor vágjunk is a közepébe!
Ezekben a napokban kéne ugye megélni minden percet, magamba szívni a mindentudás-közeli élmény cseppnyi esszenciáját, és mélyre zárni magamban, szigetet keresni a lélek tengerén, ha úgy tetszik, elszigetelni, aztán amikor már lecsengett az ünnep, távcsővel szemlélni kilométerekről.
Akkor szép, ha fáj.

Most meg inkább csak a csintalan öröm legyen velem. A huncut mosolyúak.
Majd én! Én leszek az egyik premissza! Legyél mondjuk, te a másik! Biztos vagyok benne, hogy a konklúziónk legalább olyan keserédes lesz, mint katonaszerelem.

És a következő bejegyzések feltárják majd régi-én gondolatvilágát a nagyvilág dolgairól.

Megírom magam. Dekódoljatok!

Csak a zene ne múljon el!

You're electric.

A fejemben.

- Hol a biztosítékszekrény?! - üvölti egy tompa hang.
- Honnan tudjam? Ebből már gyárilag kihagyták a funkcionális kapcsolókat... Nem mennél semmire azzal, ha meglenne. - válaszolja még távolabbról egy dohányon keményített férfihang.
- De csak le lehet kapcsolni valahogy ezt a szalagot! Hibára fut az összes kód, nem tudja értelmezni.
- Ja... Figyi, itt bontsuk meg a falat. Hozd a csákányt!
- Vigyázz, itt egy tartógerenda fut.
- Majd kikerülöm. Basszus... Ráadásul gerjed is.
- Veszélyességi pótlékot kellene kérnünk.
- Azt.
- Amúgy nem semmi káoszban lakik itt.
- De legalább por nincs.
- Ez valami friss rombolás lehet. Meg most ugye, lesz itt egy kis meló. Megkérdezted, tud valahol lakni, amíg befejezzük?
- Majd megoldja. Itthon nem lehet. Ez a folyamatos zaj amúgy is iszonyú. Pláne, ha ezeket is egy helyre kell pakolni. Túl sok lehetőség nincs.
- Azért ez kicsit necces. Így együtt eléggé gyúlékony.
- Láttad azt a srácot amúgy a hátsó helyiségben?
- Igen. Furcsa gyerek, azt hitte, hogy nem vesszük észre. Mintha nem is tudná, hogy itt van.
- Őrültebb dolgokat is láttunk már. Na gyere, itt nem tudunk többet tenni. Lehet, hogy a szív romlott el. Kísérjük vissza ezt a szerencsétlen kölyköt is!

A mai takarítást nem merném "nagynak" csúfolni. Inkább amolyan gigászi küzdelem volt ez a kosz és köztem, a vérre menő megütközés, a legnagyobb csata a háborúban. Konyha vs Ancsi. 0:1
Mondhatni kivirultam, még sütit sütni is volt időm, hozzáteszem, így már kedvem is.
Holnap jól meg is etetem a kollégákkal. Ez egy próba kör volt, a sütő és én még csak ismerkedünk. Új pajtásom nagyjából az előző albérlet első hat hónapjára lök vissza, akkor kellett hasonló kaliberű egyeddel dolgoznom, szóval rutin akad bőven.

Alakul a kuckó, egyre jobban érzem magam benne, még pár hét és meg leszek elégedve az itthoni környezetemmel.
Terveim vannak a pecóval. Minden panel az. De örülök, hogy nem kukoricakóróból vannak a falak.

Napi irónia.

Megpróbáltam felhívni a szerelmemet. Először kisípolt a készülék, majd felugrott a következő üzenet:
hiba a kapcsolatban.

Szájmon nem mondja.

Szájmon megmondó ember.
Borostyán szín tükör villog az arcán ott, ahol élénk tekintetet keresek. Hamiskás mosoly bujkál az őszinte mögött. Nem spórol az érintéssel, mér, felmér, megmér, elér, ér, értelmez.
Szájmon hamar felnőtt, mintha maga sem tudná hogy múltak el felette ezek a rejtett évek.
Szájmon bölcs a bölcsek közt. De játszik.

Tükröset. Érdeklődőst. Az érzést a következőképp tudnám leírni:
Gondolom egy ideig mind voltunk kegyetlen kisgyerekek. Téptünk ki szárnyat légyből, néhányan mártottuk tintába, és érdeklődve néztük miket rajzol a hófehér lapra.
A kontroll a lényeg. Az élőlény akaratlanul tesz a kedvünkre, minden halad a terv szerint. Azt akartam, hogy rajzoljon, hát rajzol. Ha azt akarom, hogy meghaljon, ez fog történni.
Uralom a legyet. A halála megváltás, az egyetlen megváltás elmém uralma alól. A kegyes úr megöli, a gyáva elengedi, hogy nyomorultul töltse utolsó óráit.

A tükörjáték ugyanez, csak emberekkel.
Itt egy kellemes beszélgetés tépi le saját fantáziánk szárnyait. Az ige parancsol minket a földre. Ebben a beszélgetésben a megmondó irányít, bűvöli az áldozatát, megbabonázza, uralma alá hajtja. Tereli saját ösvényein. Amíg a megbűvöltnek lenne alkalma kibontakozni, madártávlatból láthatná, hogy csapdába sétál. De a játékmester igéz.
Tükörszemei gyönyörűvé hazudják az alanyt, aki magába szeret, és képtelen szabadulni ettől a reflexiótól.
Nárcisszusszá válni nem csak azért veszélyes, mert csak egy csokor sárga gaz marad utánunk a vízparton, hanem mert nem tudhatjuk mennyi időre lökődünk vissza az egó ketrecébe. Ez a lélek mozdulatlansága.
Valószínűleg addig, míg Szájmon mondja: mozogjatok!

Hogy hol a halál a végén? La petite mort, ahogy a francia mondja. Szerencsére egy kis halál is elég a feloldozáshoz.

közösségi érzés ficam.

Tegnap ellátogattam édesapával a városom Trianoni megemlékezésére. A tavalyi fiaskó után érdekelt, mit tud kihozni a 25000-es lakosságú település egy szem polgármestere az alkalomból, ki tudja-e elégíteni a polgárok kulturális igényeit egymaga, illetve a meghirdetett önjelölt szónokok a maguk 12 percében mit alkotnak? Hellyel-közzel beigazolódott a gyanúm, és a legtöbben vígan ringatták magukat az "inzert random politikai hirdetés híör" legalitásának tudatában.

Szóval az esemény általános hangulata a közöny, és a -gyűlölettől nagyon messze álló, mert az legalább valami egyértelmű érzés- harag. Egy csepp csatornaszag terjengett még a légben, gondolom valahol intézni kellett a szippantást is.

Gárdonyi tér. Erre-arra klikkekbe gyűlve politikai és egyéb meggyőződések szerint osztályozva 5-6 fős csoportok. A turul szobor körül senki. Jobbikos kiscsoport -és itt a megnyilvánulásaikból ítélve a szellemi szintet is jellemezheti e szó, óvodai léptékben- a kereszteződés tetején, szimbolikusan az események felett állva, önálló akciójuk keretein belül megzászlózták a szobrot. Ám, mielőtt még e szent menet elindult volna, a zászlótartó foghíjas vigyori Hófehérke Kukájára hajazó fiatalemberre terelődött figyelmem.
Nem tudtam nem észrevenni:
Kisebbségi kisasszonyka úgy döntött, szerda délután nincs jobb dolga, mint grasszálni egyet a városi ünnepségen, bár szerintem csak útba esett a tér, ahogy libbent ából bébe. Okos telefonján buta zene szólt, hangosan. Balról közelített a Jobbik felé, elhaladt előttük, Kuka pedig, amint kisebbségi kisasszony elhaladt, elengedte egy pillanatra a zászlót kicsit nyeglén ugyan, mintha csak hagyná, hogy a kislányra essen, véletlenül, nyéllel, hátha úgy kevesebb sérülést okoz. Aztán oldalra vigyorgott a kollégára, aki hasonló kedves, szeretetteljes mosollyal nyugtázta az ötletet. Akkor láttam, hogy gyári étkészlete nem épp hiányos, csak az első két csontocskát egy kis köz választja el. Saccra fél centi. Nagyon megragadta a figyelmemet ez a mozdulat.
Közben a hangfalakból valami szófolyam csordogált kissé akadozva az önjelölt szónok hiányos képességei miatt. A bácsi amúgy is piros pólóban és farmernadrágban állt a nagyérdemű elé, ami önmagában sem sejtet túl sok jót... A lényeg, hogy a szófolyamon "összetartozás" és "nemzeti hovatartozás", "társadalmi érték" csónakok imbolyogtak. A beszéd végére szerintem a szavak mögöttes tartalmait képviselő utasok vízbe ugráltak mind.
Akkor fulladt meg az összes, amikor Kuka zászlósgyilkost játszott a kis cigány lánnyal.

A történteket elnézve, apukával kínunkban nevetgéltünk kicsit a napfényen állva, mert nekünk nem tetszett az árnyékban álló még sötétebb népség.
Eszembe jutott, hogy nem helyénvaló mosolyogni egy ilyen "komoly rendezvény" ideje alatt. Fontos lenne tehát, hogy megadjuk a módját, és ha a környezet ingerszegény is, vannak történetek határon túli magyarokról, amik megindítóak, személyesek.

Mondjuk édesanya gyerekkori élménye, amit ő maga is könnyes szemmel mesélt. Erdélyi utazás a papáékkal, anya kicsi volt. Míg a szülők beszélgettek, anyuka beült a Skodába. Jöttek a helyi fiatalok, és lesték a kocsit. Félt szegény, mert milyenek az itthoni gyerekek?
Itthon nem kedvesek a kedvesekkel. Valamiért nem. Közelebb merészkedtek, és egy idő után vették a bátorságot, bekopogtak az ablakon.
Hoztak egy kosár körtét neki. Látták a rendszámot, tudták, hogy magyar, és szerettek volna adni valamit neki szívből, szeretettel. Anyu könnyek közt mesélte, hogy a kis csomag háztartási kekszét adta nekik, ő is szeretett volna valamit, szívből. Mert örültek neki. Mert magyar.

Ha ezt mesélte volna valaki a színpadon, lehet, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, mi, a közönség, akik mind voltunk gyerekek. Emlékszünk a nagy sérelmekre, elfelejteni nem lehet a tiszteletlen szót. A megaláztatást. Megbocsátani csak. Mind voltunk gyerekek, és volt, hogy haragudtunk a testvéreinkre, és volt, hogy testvérebbnek éreztük a barátokat féltékeny dühünkben. Aztán ott az az érzés, amikor ránk néznek, tudják honnan jöttünk, és nincs kérdés, mert testvérek vagyunk idegenként is.
Vajon hol veszett el a látás képessége?

Mindenesetre a program végén a fényképész bácsi bejelentette a színpadon, hogy neki fel kell másznia arra a hosszú létrára, és a levegőbe bökött. Ha nem lett volna ott a darus kocsi, sanszos, hogy elgondolkodom, utána másszak-e az égi lajtorján... Átvette a szót egy fiatal fiú, bucsus hangnemben közölte, ő fogja levezényelni a továbbiakat.
Egy S, egy M és egy D betűt formáztak emberekből a téren, krétával jó előre fel voltak rajzolva a betűk a szürke flaszteren. A közönség nagyja tisztes kort megélt, hajzata gyér, vagy ősz. Legalább lesz kontraszt a képen, és biztosan jól kivehetővé válnak a betűk. Szerencse, hogy a polgimester nem valami szívhez szóló idézetet választott, az arányokból számítva egy hárommilliós lakosságú polisz kellene hozzá, hogy e színvonalas eseményen elegendő legyen a látogató.
Jó üzenet ez a kintieknek.

S=Sose M=Menj D=Dombóvárra.

Nem hagytuk magunkat lencsevégre kapni apával, elsétáltunk a messzibe. Hosszú, lejtős az utca. Szalagkorláttal zárták le, egy sárgasági mellényes úr őrizete alatt. Odafelé is köszöntünk, így tartja az illem. Távozáskor is kívántuk a minden jót és a viszontlátást. Nem csak azért, mert így illik.  Őt szívesebben látnám viszont, mint az álságos Kukát a térről.
Aztán vonatra tett édesapa, és visszajöttem Pécsre.
Ha valami értelme volt is ennek a hacacárénak, hát tudom, hogy Dombóváron mi maradt meg értékként. A családom. A többi elveszett. Rátelepedett valami művi a gyerekkori fára mászásra, a fagyizóra, az iskolára, óvodára. És ez a valami nehéz szavakkal beszél az összetartozásról. Olyan nehezekkel, hogy elfárad a fül, mire a végére ér.

a varjaknak is kell valami.

Szürke hétköznap fehér köntösben. Az ál-kreatív energiámiat írásba fojtom. Legyen valami.
Sem a fahéjas kávé, se a délutáni kultúrprogram ígérete nem motivál. Egyelőre beérem a házimunkával.
Találtam ezt a régi Counting Crows-t, illetve megtalált ma engem. Úgy rémlik, mintha a Kegyetlen játékok első részében is hallottam volna anno domini.
Újra kéne néznem pár filmet, másra nem vagyok jó. Megkopott az intellektus. Amíg ittam, legalább mertem beszélni a dolgokról. Most vannak ezek a dolgok, amikről inkább nem beszélek. Fura ez az arányosság. A belső feszültség nő, a külső látszatra csökken.

Igazából már nem vagyok benne biztos, hogy jó-e nekem ez az életesdi. Nem zárom ki egyik opciót sem, valahol még bízom benne, hogy tartok valamerre. Erőltetem még max egy évig ezt az utat, hátha találok benne valamit, amit most annyira hiányolok. Mindenesetre Pécs nem tűnik rossz választásnak, bár még mindig nem szimpatizálok a várossal. Kettős érzések morzsolnak ilyen kicsivé.
Az egyetlen oka annak, hogy megint ilyen hülyeségeket írok az, hogy a régiek többször is megjegyezték az elmúlt időben, milyen furán viselkedem. Na, ezt követte ez a szigorú önvizsgálat. És tényleg!
Unalmas lettem.

Tegnap megpróbálkoztam a video blogolással, vajmi kevés sikerrel. Valami nem stimmel a mikrofonommal, és kritikán aluli a hang minősége. Persze nem az enyémmel van gond, az én hangom még mindig király.
Dolgozom az ügyön, kell a feedback, nekiállok megbarátkozni a kamerával, hátha még a végén kelleni fog. Ez a következő projekt, fejlesszük a szkilleket!

Ebben a nagy társas magányomban megjegyzem, megtalálhatnának már a szárnyonjáróim is... Egy kicsit magamba zárva érzem magam.

"Titkos küldetésre indulok a világűrbe."

sütő.

Ideje kijönni a barlangból, bár most kaptam egy nagyon "édi" medve mellényt. Barna és szőrös. Az idő borzasztó odakint, én pedig várakozó álláspontom kényelmes gödréből pislogok kifelé, és várom a látogatókat egész álló nap. Ide, úgy tűnik, senki sem kívánkozik.
Az összes befőttesüveget deportáltam eddigi lakhelyükről. Kicsi a konyhánk. Lehetetlenség volt már elférni tőlük. Most a folyosói szekrénysor kénytelen elviselni az egyszer-még-jó-lesz-valamire dolgok tárolásának súlyos feladatát.
Illene haza szállítani őket. Egyszer úgyis megszervezem a logisztikát!

"Megint elment a nap, ahogy mindig szokott,
nem túl sok van már, amit még itt hagyok.
Ami réz, és edény, az ma réz is marad
Engedd, hogy a polcok
most nélkülünk tároljanak.

Befőttes üvegünk ázott és eltörött.
Másoktól kérünk, majd átöntözöm.
A lecsó jó volt, de most a padlón ilyen
paradicsom folt. Ezt meg
mégis hogyan egyem?

Tölcsük meg még egyszer azzal,
úgy adjuk el!
Legyen gyümölcsös most a szilvám,
Töltsük meg még egyszer azzal,
mézédesen,
Így már nem rossz az arány."

Nem a legjobb értelmetlen agymenés... Ha eszembe jut jobb, majd leírom. Visszaolvasa tényleg katasztrofális. Mitsoura - Dura dura című dala szólt, miközben megpróbáltam magyarul gondolkodni. Elég érdekes összhatás. Na de, mentegetőzés finished.

Tegnap megkaptuk az új sütőnket. Kedves volt a tulaj, elintézte nekünk. Hetek óta ábrándoztam az első találkozásunkról. Milyen lesz majd szemben állni leendő süteményim anyjával?
Még egy tündéri konyharuhát is vettem neki 150 magyar forintért, köszöntő ajándék gyanánt. Elképzeltem milyen lesz majd, amikor a sütő ajtó rúdjára akasztom, és a kis konyhám még otthonosabban vár haza minden nap. Megálmodtam az első közös munkánkat, hogy mi majd mennyire jóban leszünk! Inspiráljuk egymást! A legkreatívabban oldjuk majd meg a vacsora projekteket.
Aztán eljött a pillanat, és minden úgy lett, ahogy gondoltam. Az új legjobb barátnőm beköltözött, így a rezsiköltságeink is mérséklődnek.

Estére rá kellett, jöjjek, hogy a hungarocell darabok még izgamasabbak. Van két keret, és négy sarok elem. A keretekben, hogy illeszkedjenek barátosném felületére, BÖGRE ALAKÚ lyukakat vájtak! Van rajta három. A közepén lévő kivágásba pedig éppen illeszkedik a tepsink. Olyan, mintha valaki kitalálta volna a gondolataimat! Sütöttem is gyorsan egy sütit, három bögre tejjel körbe lehet ülni ÉS semmi sem borul fel! Zseniális! Imádom!
Aztán ha a szoba sarkában ücsörgök, a többiek pedig jönnek-mennek, tévé keretnek is kiváló. Kipróbáltuk milyen lenne, ha valóság show-t forgatnának a konyhában. Egyrészt irtó unalmas, másrészt háromdimenziós. Milánnak hosszú haja van. Kijött a zuhanyzóból vizes fejjel, és kimászott a tévémből. Most egy darabig nem nézek horrort.
A Kör amúgy is megtette a hatását anno.

Ez két nap leforgása alatt örtént. Nem csalás, nem ámítás, barátocskáim!
Ennyi az életem.

csak boldog.

Szép életem van.

Minden nap végignézhetem a napfelkeltét.
Ma szegtem meg először a diétámat (önhibámon kívül persze). Elfelejtettem elhozni a két teafilteremet otthonról, így automatás kávét kényszerültem magamhoz venni. Morcosan csattogtam ki a dohányzóhelyre a takarítási ügyletek lebonyolítása után, ekkor ért a meglepetés. Nyugi zene duruzsolt a fülembe kedvenc rózsaszín fülhallgatómon keresztül. Találkoztam a Nap első simogató sugaraival. Keresztül kukucskáltak a templomtorony ablakain. Cinkosan egymásra kacsintottunk, és a szél meglebbentette a város ködszoknyáját.
Kezemben a bögrémmel -mert nem szeretek műanyag pohárból inni és mert van mikró a munkahelyen- , a cherry vaníliás cigimmel néztem, ahogy pislog a city, ásít a huszonöt emeletes, hazavánszorog a pára az autók ablakairól. Belekortyoltam a feketémbe.
Az alattomos masina belecsempészett egy kevéske cukrot (holott azt az Ancsinak nem lett volna szabad olyat inni, ami finom!!!). Finom volt a kávé, pont elég a cukor. Se túl édes, se túl semmi.
Szerintem életem legfinomabb automatás kávéját ittam ma.
Azóta elrágcsáltam a kétszersültet és narancsot is (minden előírást betartva, pont annyiszor rágva, annyi idő alatt, ahogy kell) és van időm rejtvényt fejteni.

Lehet ennél szebb. több, jobb?
Talán holnap, ha végre kialszom magam és jön a szerelem, én meg az állomáson várok rá.
Szív szelídítő a városban.

Tegnap semmi sem ment terv szerint látszólag. Mégis este jól éreztem magam. Talán az újabban megfelelő vitamin adag, vagy a "végre van állásom" biztonsága tehet róla, boldog vagyok. A hiány elkerül. Mindenem megvan.  

hiány.

Hogy milyen ereje van egy jajnak, az tudja csak igazán, aki sok leélt év után először tér be egy templomba, mert már mindenhol kereste a megváltást, csak még ott nem.

Az tudhatja, aki látott már embereket búcsúzni egymástól némán, de mégis hallotta zokogásukat.

Hallható a szívek zakatolása. Hangosabb, mint a vonatoké, amik családfőket visznek külföldre dolgozni, mert azok itthon nem tudják megteremteni a mindennapi megélhetésre valót gyermekeiknek.

És ott a jaj, amikor este magadra húzod a takarót és megszokásból kinyújtod a karod, hogy érezd a másik test melegét, aminek ott a helye melletted, de egyedül vagy.  A boldogság megint elutazott. Fáj a szerelem üzenete, ha nem érhet célt.

Akik összetartoznak, együtt kell, hogy legyenek. Bármi, ami ezt meggátolja Isten ellen való.

Nem lehet kiüldözni a haragot. Ezek azok a gondolatok, amiket nem lehet kisétálni magunkból. Hiába rovom a köröket a városban, nem vigasztal az éjszaka. Nincs vigaszom az emberekben. Elvitték az enyémet. A legszebbemet. Nélkülöznöm kell.

Sokat dolgozok a kevés pénzemért. Illene mosolyognom, mert rengeteg a vendég a helyen, de nem érdemlik meg! Csak az az egy, akinek szánom. Jól hangzik, hogy a körülmények áldozatai vagyunk, nem? Magyarország teljesít. Nem jobban, nem rosszabbul. Munkahely van. Munkabér van. Csak a városban nincs, és a kifizetés csúszik.

De köszönöm, hogy összeköltözhettem a párommal, és mégis csak hetente láthatom. Köszönöm, hogy egyedül küzdhetjük végig a heteket! Köszönöm, hogy még van mit köszönnöm!

Lehet, hogy hálátlannak tűnök, de most tépte ki a karomból a kötelesség a kedvesemet. Azt hiszem ezt még nem tudom megbocsátani.

  

Jaj!

Bújócska.

Nincs itthon a macska, és nincs itthon az egerek. Csak én. Kettecskén saját magammal. Nem izgi a játék. Folyton megtalálom engem.

Hangulat. Jelentés.

Csoda.

Konyha.
Január elseje. Ancsi besétál a konyhába. Atomkatasztrófa. Az ajtón túli területet ellenséges csapatok foglalták el, de már kivonultak, maguk után hagyva a konyhában fellelhető összes edényt mosatlanul a helyiség minden négyzetcentijén. Üres üvegeket kerülgetve eljut a hűtőig, sajtos popcorn bűze tölti meg a levegőt emberszaggal keveredve. Émelytő kombináció. A lány arcán a hányingerre jellemző, semmivel össze nem téveszthető kifejezés. Szigorúan mered maga elé, gondosan kerülve a szembesülést a kézmagasságban lévő összecsoffadt, kiszáradt kajamaradékkal. Kinyitja a hűtőt, megváltó gyógysört keres benne. Meglepődve konstatálja, hogy odabent sincs nagyobb rend, mint idekint. Sör, az nincs. Halk mormogás jelzi nemtetszését. Pánikhangulat tör ki rajta. A konyha teszi. Felnéz, meglátja a káoszt teljes valójában. Nagy sóhajtás, drámai feszültség. Lehajol, hogy felemeljen egy üres, összenyomott sörösdobozt a földről, a kuka felé indul... na. Hát az eltűnt. Precízen visszahelyezi a tárgyat oda, ahol találta (vizuális memória dolgozik, mint a gép), zsebkendőt vesz elő zsebéből, és gondosan megszabadul az ujjlenyomatoktól, nehogy bárki rábizonyíthassa: takarításba kezdett. Ártatlan ábrázattal, de annál elszántabban mered az ajtó felé. Kecses mozdulatokkal, lábujjhegyen röppen ából bébe, akárha a Harmónia balettiskola legkiválóbb növendéke lenne, s a pillanat törtrésze alatt igyekszik elhagyni a konyhát.

Még egy utolsó pillantást vet a csatatérre, és tovább indul. Hirtelen egy mellkassal találja szembe magát. Milán, a lakótárs az, teljes, kétméteres valójában. Kómás mosoly a "jóreggelt". Megszólal a kedves óriás:
- Hagyd csak, majd elintézzük a konyhát! - Ancsi a meghatottságtól könnyekkel küszködik. Csak néz fel erre az áldott emberre. Hogy lehet, hogy valaki ilyen önzetlenül átvállalja ezt a terhet, magától?
Hogy lehet ez?
Az újév első napján, ekkora érzelmi sokkhatás alatt csak egy elhaló köszit képes kinyögni.

Szoba.
Vissza oson a szobába, eldőlni még egy fél órára a félkönyöknyi helyén. Átlépked a lazacmódra sorakozó alvó embereken.
- Idén nem leszek konyharobot! - motyogja mosolyogva falnak vetve hátát. - Idén nem.
Tekintete végigpásztáz sorban fekvő kedveskéin. Ez volt az első buli, mikor tényleg csak azzal kellett foglalkoznia, hogy jól érezze magát.

Lassan mocorogni kezdenek a népek. Adrienn ébred fel elsőként. Hosszú fekete haja most kóc-vízesésként von fátylat arca és a világ közé. Samara Morganre emlékeztet. Ancsi nem bírja a jellemkomikum ily magasfokú nyomását, csöppnyi lelke minden kacaja felszínre tör. Adri is nevet. Gazdag fantáziája láttatni engedni önmagát önmagának, s tán a képzeletbeli Adri még mókásabb, mint a valós, mert hangosabban nevet Ancsinál. A többiek még állhatatosan kómában hevernek, vagy legalábbis nagyon ügyesen tettetik.
Eszterre téved a két lány tekintete. Még nagyobb visongásba kezdenek. Bár Adriból a kétségbeesés morzsája mégis kicsikar egy mondatot:
- Ez amúgy normális?
- Persze. Alszik.
- De nyitva van a szeme!
- Tudom. Amilyen bájos ébren, olyan ijesztő álmában.
Harsány vinnyogás következik, mindenki felébred. A sarokban mozgolódik valami, ami leginkább szennyeskupacra hasonlít, de végtagokkal renelkezik. Dávid, az ágyneműhuzatba csavart múmia is ébren már. Jelentőségteljesen néz a lányokra, szinte látszanak a gondolatfelhők, ahogy az előző este eseményei lelki szemeik elé tolulnak.
Lassan mindenkit felébreszt a cigikarcos, rekedtes nevetés cseppet sem lágy, kicsit sem megnyugtató hangzavara. Összekászálódik a nép. Bence is felébred. Szervezőként elindul a többi vállalkozó szellemű (vagy csak az előző este könnyelműen segítséget ajánló) delikvens elé a kibérelt helyre, kárfelmérni.

Utca.
A húgok, Adri, Dávid és Ancsi elindulnak elosztani a népet buszpályaudvarokon, vasútállomásokon. Az Ancsi egy olyan faj utolsó egyede, akin nem egyszerű kiigazodni. Ezúttal minden búcsú könnyesre sikerül. A lánykák olyan öleléseket kapnak, olyan csontropogtatást, amit nem lehet egyhamar elfelejteni. Főleg, ha a kiropraktőr benyújtja a számlát. Kiscsajok csücsülnek a vonaton, kaptak üdcsit, kaptak pogit, nagycsaj buszon, Dávid és Ancsi pedig hosszasan mereng az élet dolgain, sietve az előző éjszaka romjainak helyszínére. A pécsi utcák zaja elenyésző. Egy-egy sziréna kiáltása még visszhangzik a falakról, de lement a Szilveszter esti dömping. Akinek a detoxban a helye, már rég ott van, néhány botorkálót még látnak messziről üveggel a kézben.
Hogy mi a motiváció? Nem tudom. Talán bologok a részegek, mert övék az ál-mennyek országa. Lehet a Bibliának egy olyan záradéka, ami a kamu-mennyekről szól?
- Te is a családom vagy. - így a meg-nem-érthető.
- Köszönöm.
Az előző este összegyűltek emberszeretete megható volt. Ezért a nagy összeborulásokon túl pár új emberi történettel gazdagodva, kedves szóval és mosollyal indulnak neki az új esztendőnek.


-------------------------------------     *    ------------------------------------------

Ez volt a legszebb. Eljöttek az angyalaim. Egy estére elfelejtettem mennyire egyedül tudom érezni magam ebben az idegen városban. Elmúlt a fázás a hideg kapcsolatoktól. Igaz, hogy vannak problémáim, de kinőttem a tehetetlenséget. Időről időre pedig megtalálnak ezek a testbe zárt hétköznapi csodák, és megsimogatják a lelkemet. Vannak barátaim. És végre, végre merem őket szeretni!

Hiányoznak a régiek. A kaposvári, a dombóvári, bonyhái csapat. Nem akartam, hogy a helyükbe lépjen bárki is. Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek: jól megférnek egymás mellett.