Bekötő.

Gyalogszerrel vágtam neki a ligetnek. Szívhangon klimpírozta Martin Jacoby ezt a kis kellemest. A léptem könnyű lett hirtelen, Déli szél hozta a langymeleg tavasz ízű levegőt. Keveredett bele némi utóíz is ugyan, ahogy elhaladt a tápgyár mellett, mégis az összhatás különösen tetszett. A belvíz áztatta cserjék lombján halkan dúdolni kezdett a rét is, napsugár bujkált a fásszárúk mögött.
Hogy írhatnám le érzékletesen az otthonom békéjét?

Hiába a házikó, az udvar, az anya-főztje, tekintsen bárki bátran hálátlannak, de a legtöbb emlékem a bekötőről származik. Látható éjszakai sétáim nyoma az aszfalton, bakancsos, hótaposós lábnyomok ezek. Koncertre jártam ide árvíz idején. Holdfényes víztükörben játszott a Kaposi Tücsökkar. A békák is gyakran adtak itt elő. Vadmalacok kocogtak anyjuk után, ha elhaladt a reflektor.
Nappal sincs nagy forgalom erre. Emlékszem, egy őszön ugyanitt koptattam a flasztert, már lehulltak a lombok. A vörös ezer árnyalata uralta a horizontot. Korán kezdődött a szürkület, fázósan húztam össze magamon a kabátot. Varjak trécseltek az út két oldalán, későn vettek észre, vagy a fekete gúnyám miatt tűntem rokonnak, nem tudom. Elég közel jártam már, mikor felrebbentek. Két fekete felhő, kétfelé. Megültek a közeli fák ágain, onnan kiabálták felém, mennyire kár, hogy én mégsem tudok repülni.

Az emlékeim megmártóztak az út porában, és ez a szakasz számomra mindig különleges marad.
Beleszerettem az éjszakai borzongásba, amit az ébredő állatok neszezése kelt, és elszakadni nem tudok a végtelen nappali nyugalomtól, melyet a fényben fürdő, végtelenbe szaladó töltés látványa nyújt.

Néha tényleg csak az út a lényeg. A bekötő. A szőlőhegyi.