Sally és a csoport.

Legutóbbi tanácsomat megfogadva kedvenc hölgyem csoportba ment. Kiderült róla sok érdekes dolog. Semmi elhanyagolható, csupa lényeges, tehát teljesen felesleges.
A foglalkozáson nem sokat beszélt, inkább csak hallgatta a többieket. Nehezen jött ki hang a torkán, mégis volt valaki, aki elmesélte milyen ő, már első ránézésre.
Furcsa figura, idősebb a lánynál, érdekes a tekintete. Fürkésző, és hideg. Tárgynak érzi magát az ember alatta. Beszélgetést színlel, de jelek után kutat. Sallynek halálfélelme volt mellette. Hazafelé küldött egy e-mailt nekem:

"Megdicsértek. És akkor boldog voltam. Mindig csak a szavaktól, mert a simogatás rutinná, az ölelés kényszerré vált. Egy napirendi pont voltam mindenki életében. Ez elmúlt, nem gyászoltam sokat. Csak az a pár másodperc keserű szájíz maradt e pár óra után. Napok, percek nem számítanak, ha elmúlnak. Ahogy a napirendi pontok sem. Hiába voltak régen halaszthatatlanok. Ha valamit elintéztek, arra nincsen gond többé. Na engem elrendeztek rendesen."

Először nem tudtam mire gondoljak. Aztán unalmamban beköttettem a szakdolgozatomat.
A gyűlés után feljött hozzám, elfecsegtünk felesleges dolgokról. Feltettem egy kávét főni, és amíg elkészült rágyújtottunk. Jól esett ilyen ziláltan látni. Hosszú barna haja kócosan, fésületlenül omlott véraláfutásos vállaira, amit az utazótáska dörzsölt ki. Kedves volt, mint mindig, de ezúttal egyszer sem nevetett fel. Pedig hogy szeretem, ha nevet! A kotyogós fedele mocorogni kezdett, feketeleves illata töltötte meg a nappali levegőjét.
Ült, bögréjét szorongatva a kopott kanapén. Aztán egyszer csak hozzám fordult és megcsókolt. Elsírta magát, és könyörgött, hogy ne kelljen elmennie. Megsimogattam a hajra emlékeztető bozontot a fejre emlékeztető testrész tetején. Mit mondhattam volna? Küldtem volna el?
Lefolyt sminkkel, vörös szemekkel várta az ítéletet. Azért a táskányi cucc, meg a hepcia, mert félti a kis fenekét. Sally eddig nálam lakott. De ideje mennie. Túl sok gondot okoztunk már egymásnak. Ha marad, előbb-utóbb elföldelem.

Sally meg fog halni. Én leszek a gyilkosa.

Mennyé' csoportba.

Sally a tegnapi incidens után elég nehezen kelt fel. Nem tudott tükörbe nézni. A sipítozók és mormogók még mélyebbre lökték a nem túl káros kéztördeléstől, úgyhogy most süllyed magában.

Kedveském köpni-nyelni nem tudott a megoldási javaslat hallatán, bár minden lehetőséget megkapott rá a főnöktől… Így hát kedves barátnőnk ma munkanélküliként ébredt Magyarországon. Az álomállásnak, csini ruciknak, puccos partiknak fuccs. Még a nevét is fonetikusan kell írnia. Szelli tehát boldogtalan. Vagyis annak vallja magát. Hiába mondom neki, hogy nem az ő hibája, hogy valamiért ennek így kellett lennie, hogy magától nem hibázott volna soha egy ilyen egyszerű feladatban, de valahol elromlott valami benne, amit lehet, nem is kell megjavítani… Mértéktelen empátiája okán egész, az incidenst megelőző estén szerelmi bánatos barátnőjét vigasztalta, csitítgatta, majd hánytatta és kísérte haza. Érthető, hogy nem tudott a megátalkodott számokra koncentrálni.

Persze ez nem mentség, és okolhatnánk azt a szerencsétlen lányt is, mert ő még mindig az álmot éli, és ez alatt a két nap alatt már a harmadik pasiját fogyasztotta ugyanolyan szenvtelen mű orgazmusokkal arcán, mint annak előtte az összes többit.

Nem. Erről senki nem tehet, mindenki mentesül a bakik alól, mert csak azokért kell felelnünk, amiket magunk ellen követünk el. Mások életében mindig éppen annyi hatásunk lehet, amennyit az a bizonyos másik enged nekünk. Hát ne várjon sajnálatot az, akivel sohasem találkoztam, mégis én kaptam meg az állást, amire mindketten pályáztunk, vagy a néni a boltban, aki tíz perccel később érkezett a polchoz, ahonnan én vittem el az utolsó csomag papírzsepit! Nem, pajtikák! Annyi a feladatom, mint barátnőnek, hogy biztassam bátortalan lépéseit az önismeret felé.

Úgyhogy, kedves Szelli, mennyé’ csoportba!

Sally és a monitoring bizottság.

Sally kétségbeesetten ül a folyosón. Elszámolt valamit, de ennek a kínos érzésnek még csak ő van birtokában. Na jó, kicsit részesül belőle mindenki, aki ránéz, mert elég kétségbeejtő látványt nyújt. Affektív afferencia, a főnök is érzi, hogy valami nem oké. Sally barátnénk a kezeit tördeli, és női agyának eldugott csökevényeiben a megoldás után kutat. Nincs matematikai képlet, ami megmutatná a miértet, csak a mit... De mivel ő az előbbi kérdésre keresi a választ, hát most elég nagy szarban van.
Na, de elég az hozzá, hogy a konkrét kérdés, illetve kérdések a következők:
Miért rontottam el?
Miért vállaltam egyáltalán ekkora felelősséggel járó feladatot?
Miért dolgozom én ezen a béna helyen?
Miért feküdtem le a főnökkel ezért az elcseszni való feladatért?
Miért végeztem el azt a hülye szakot, amikor nem is akartam?
Miért nem maradtam inkább otthon ma reggel?

Így hagyjuk itt Sally-t, sakkozzon csak magában egyedül a folyosón, hadd kérdezgessen csak marhaságokat, amikre úgyis tudja a választ.
Térjünk át kicsit a monitoring bizottság gyűléstermébe, ahol épp Sally baromságán sipítozik két szőke hajú, szépre sminkelt, jól öltözött hölgy, egy öltönyös pacák halk mormogásának kíséretében.
Szóval, ha már elcsesztünk valamit, kedves kollégák, a pánik végigsöpör a cégen. Lehet, hogy csak a számok csaltak, lehet, hogy a felső vezetők, de a végeredmény ugyanaz: félelem és reszketés, esetleg nem Las Vegasban...
Összegezve: két elírt ártatlan számjegy, akik tudtukon, és akaratukon kívül kerültek a helyükre, hiszen náluk nagyobb erők és intelligenciák hívják életre a fogalmakat, most állandó pocskondiázások tárgyai. Egy kéztördelő idegroncs, és egy teremnyi sipítozó öltönyös. Ennyi. Ennyi van. Semmi több. Hülye számok... Minden az ő hibájuk. Legalább valami lenne bennük! Némi jóakarat, teszem azt!
De nem...

Most, kedveskéim, hagyjunk mindenkit sakkozni és sipítozni, meg akaratlanul lebegni a névtelen semmiben, hiszen ez majd mind úgyis elmúlik, és marad egy darab válasz, ami megkérdőjelezhetetlenül lebeg a nemlétből a tátongó űrbe bámuló szemek előtt, egy válasz, ami a történtek után mindennél bosszantóbbnak bizonyul: 42.

A' nem jó.

Még tart, még akarom, hogy tartson. Csak engem nem tart semmi már. Föld és föld közt lebegek. És itt a lebegést leginkább vergődésként kell elképzelni, szárnyatlan, kicsit véres borzongásnak.
Kis nosztalgia muzsika, ma már visszaestem ebbe az önsanyargató, magamutogató, önsajnáltató, magát törékenynek tettető szarhalomba, amit a testemnek nevezek...