Mészárszék.

Itt sütik... sülnek... Akárhová nézek, szaggatott tészta, sodrófa alatt nyögő tészta cafatok... Reszelt sajtdarabok... Kivi héj... Feldarabolt gyümölcs... Leírhatatlan a látvány. A hozzá társuló illat még borzasztóbb.

Újra magával ragad az érzés... Ettől én úgy meg fogok hízni! De úgy! Nem bírnak el majd fél kézzel az erős karok.

Para-méretek.

169/61

93

66

90

Rég nem volt ily öröm a mázsálóra állni.

Gondolat turkáló.

Első:

Reklám és reklamáció

Online térben olyannak látszunk, amilyennek akarunk. Jelen életünk másolja a virtuálist, vagy van még valami racionális gyökere avatárjainknak a hús-vér valóságból? Postman szerint a valóságot anyanyelveink tükrében látjuk, ezek a médiumaink, metaforáink. Ezek a metaforák teremtik meg kultúránk tartalmát. Benjamin Lee Whorf állítása szerint pedig nyelvünk alapvetően meghatározza gondolatainkat. Zárt ketrecbe születünk tehát, és amint meglátjuk a rácsokat igyekszünk ebből kitörni. A lázadás természetes mindaddig, amíg nem teremtünk tökéletes rendszert magunknak.

Sas István 2012-es könyve, a Reklám és pszichológia a webkorszakban címet viseli, és a „kukoricaipar” jelen problémáival, eszközeivel és lehetőségeivel foglalkozik. Dolgozatomban a reklámokat, mint az állatkertünkbe látogatók popcorn szemeit vizsgálom, mert ezeket viszonylag könnyű bedobálni a ketrecen keresztül. Hogy a bentlakónak tetszik-e, hogy később rá fog-e szokni, már csak a tálalás, formatervezés kérdése.

Fogyasztói társadalmunk a világpiaci verseny tornádói között vergődve milliónyi ingernek van kitéve. A vevő megnyerése, megszólítása és megtartása a vállalatok célja. Folyamatosan beszélnek hozzánk — többek között reklámok formájában —, mindegy, hová nézünk. Miért nem szerzünk be egy pár jó füldugót és szemellenzőt? Sas István szerint azért, mert a reklám érdekes. Misztériuma vonzza a tekintetet, hat ránk, és igen hízelgő az is, hogy ebben a kommunikációs folyamatban a mi megnyerésünk a cél.

Pattogatott kukorica hegyek

Megvan a nehézsége, hiszen az emberiség az elmúlt húsz évben nagyobb mennyiségű információt hozott létre, mint az ezt megelőző ötezerben. A reklámozóknak végre sikerül kilépni a „mindegy mit mondasz, csak mondd el nekik sokszor” hozzáállás átkos csapdájából, és kreatívabb megoldásokhoz nyúlni a figyelemfelkeltés terén. Így válik a reklám „művészetté”. Világos, hogy elsődleges célja még mindig a manipuláció, vásárlásösztönzés. A tudatküszöb alatti hatásgyakorlást a Vicary kísérlet óta törvény tiltja, így a modern reklám a fogyasztó bevonásával operál. A szemünkkel látja a világot, figyeli a reakcióinkat, és az érzelmi énünkre fejt ki hatást. Tényleg „folyik a világ újravarázsolása.” Az elgondolkodtató reklámok elénk vetítik azt, amit az élettől szeretnénk: tökéletes fogsort, sikereket, boldog családot, vad szenvedélyt, luxust és csillogást, zöld bolygót és nem mondják meg mit vegyünk, hagyják, hogy saját magunkat győzzük meg.

Ha már volt kegyes a szakma, és ránk bízta a feladat e jelentős részét, hát jogosan mondható, hogy látszólag a fogyasztó egyre nagyobb szerepet kap a folyamatban.

Nem csak egy reklámon hizlalt liba lesz belőlünk, hanem olyan szárnyas, akit nem szabad madárnak nézni, mert mi válogatjuk meg, hogy mivel is tömjenek. Nálam az egér, oda kattintok, ahová akarok. De nem csak ennyi az én erőm.

Takarmányozási terv

Pszichológusok foglalkoznak a csali milyenségével az idegrendszeren való bogarászással, figyelem vizsgálatokkal, a reklámszereplők ránk gyakorolt hatásaival, de mérik azt is, hogy mennyire emlékszünk egy-egy szellemesebb motívumra bizonyos hirdetésekből.

A maguk részéről három alapvető tulajdonságot tartanak kiemelten fontosnak. Nincs hatékony reklám empátia, kreativitás és szuggesztivitás nélkül.

Tehát a fejembe szándékoznak nézni, meg akarnak érteni, meg is szeretnének győzni, és ha már így alakult, és eddig a pontig nem volt beleszólásom, hát azért némi szórakoztatást kapok, a drága időmért cserébe. Persze nem egyszerű, mert a „ma” fogyasztójaként felvérteztem magam a védő burokként használható figyelmi vaksággal. Hívják ezt vidra effektusnak, szelektív-, formai-, illetve érzelmi vakságnak is, persze mind egy kicsit különbözik a másiktól, de a lényeg: egyszerűen egy bizonyos ismétlés szám után könnyedén eldöntjük a másodperc törtrésze alatt, hogy szükségünk van-e arra az információhalmazra. Szemkamerás kísérletekkel igazolt, hogy különböző weboldalakon nem időzik annyit a tekintetünk a hirdetésnek tűnő területeken, mint az általunk keresett, fontos információt tartalmazó hasábokon, a bannereket már ösztönösen kikerüljük. Ez az esernyő a kukoricaeső ellen.

Meddig tartanak a rácsok?

Az 1980-as években az USA-beli tévéállomások csatornánként és percenként 3600 képet közvetítettek. Egy felnőtt átlagosan ekkor 6,43 órán keresztül figyelt naponta valamilyen médiumra, miközben ekkor a könyvolvasásra (tankönyvekkel együtt) napi 18 perc jutott. Személyes párbeszédekre háztartásokban napi 14 perc/fő volt az átlag. Akkor még valamelyest kevesebb popcorn jutott két műsor közé. Most a televízió kezd háttérbe szorulni, a számítógép veszi át a helyét.

De nesze nekünk kétirányú kommunikáció, üdv néktek, görbe hátak, míg az egy irányba kommunikáló tévé nézéséhez hátradől az ember, a számítógép előre hajolt testtartást igényel. Nincs mese, bevontak bennünket a beszélgetésbe. Figyelnünk kell.

A meggyőzés nem egy készen kapott produktumon keresztül (kép, videó, hang a termék előnyeinek hirdetésével) kerül az asztalra, bevonnak bennünket a reklám megalkotásának folyamatába szexszel, droggal, rock ’n’ rollal, ijesztgetéssel, kisbabákkal, kiskutyákkal, kóstoltatással, kipróbálással, élményparkkal, flash mobokkal stb. Élményt kapok. Ebben az inger gazdag környezetben pedig csak annyi a dolgom, hogy a termék/márka/vállalat emblémáját beleégessem az agyamba, esetleg meséljek róla ismerőseimnek.

A gerilla figyelemfelkeltés, ha jól sikerül, vírusként terjed majd az interneten, úgy válunk magunk is a reklámfolyamat részévé, hogy gyakran bele sem gondolunk. Megosztó-oldalak mókás posztjairól só hullik az üzenőfalunkra. A reklám is él. Önálló, emberi tulajdonságokkal ruházzák fel, sajátos attribútumai jól megkülönböztetik versenytársaitól. Hozzárendelt értékei vannak, pozitív imázsa, célközönsége, és ha sikeres, rajongói tábora is. Nem lehet erőszakos, és nem zaklathat mindig, mert ugye akkor könnyen visszásan sül el a mutatvány. Senki sem kedveli az arcába mászó embereket. Így a reklámokat sem. A kedvünkért tabukat feszeget, meghat bennünket, hazafiságunkra apellál, a szeretetünkre ácsingózik. Nincs határ, óriási a ketrec. Elérjük egymást, a megszemélyesült termékek is. És ha már itt tartunk, mi magunk is „megtermékesült” személyek vagyunk.

Mozi a nasihoz

A négy Én-kép a következő:

• amilyen valójában vagyok
• amilyen szeretnék lenni
• amilyennek mások látnak
• amilyennek szeretném, ha látnának

Szinte senkinél sincsenek tökéletes harmóniában. Főként a divatreklámok dilemmája, hogy melyiket célozzák meg. Mit lehet felkínálni, amiben a célközönség magára ismer? Így válik a fogyasztás tárgya az én kifejezés eszközévé.

A reklám mellékutakon közelít, nem észérvekkel akar meggyőzni. Szép emberekkel, megdöbbentő tartalmakkal igyekszik lekötni a figyelmemet, én pedig készséggel megjegyzem, hogy ne mondjak nemet egy pandának („Never say no for Panda” egyiptomi sajt reklámkampánya), vagy, hogyha óvszert használok, nem lesz idegesítő gyerekem, aki felforgatja a bevásárlóközpontot („Best commercial ever” címen futó betiltott, mégis világhírű reklám a YouTube-on). Kell a mozi, kell a műsor, amiben megtalálom magam, vagy legalábbis azt, amit a világ felé szeretnék mutatni.

A reklám kihasználja, hogy bizonyos márkák bizonyos gondolatokat indítanak emberekben, ezáltal a fogyasztó kifejezheti önmagát rajtuk keresztül. Ez szórakoztató. Lehet egy márka, egy brand, egy logo egy nemzetközi jel. Louis Vuitton például a gazdagság illúzióját árulja. Személyiségünk összetett. Különböző karakterjegyeinkre hat minden. Egyikünk sem tisztán egoista, vagy önfeláldozó. Ha valamelyik tulajdonságunkat célozzák meg, ellentétpárja jó kis lelkiismeret furdalást tud okozni. Ez a disszonancia eltéríthet bennünket a vásárlási szándéktól. Ha én megosztom félelmeimet, aggályaimat a termékkel kapcsolatban, esetleg negatív tapasztalataimat, teszem azt a facebook-on, lehet, hogy a pillangóhatás érvényesül, és egy éves bevételétől esik el egy globális vállalat –azért erre elég kevés az esély. Ez a reklámszakma egyik legnagyobb félelme: mi van, ha egy elégedetlen vásárlónak van bátorsága szólni? Kell, hogy a reklám jó legyen, hogy elkötelezett hívei legyünk a márkának, hogy fenntartsuk a folyamatos interakciót, így viszont egyre inkább a fogyasztó kerül a kapcsolási rajz középpontjába.

Ha lejár a szavatossági idő

Szomorú ebbe belegondolni, de mégiscsak fogyasztói társadalomról beszélünk. Ha elromlik, másikat veszek ahelyett, hogy megjavítanám, fejleszteném. Nem akarunk lemaradni, haladni kell a korral. Mindenki követ valamilyen divatirányzatot. A vásárlás, mint tevékenység is ide tartozhat. Ez nem minden esetben egészséges. Gyengébb személyiségek könnyedén kerülnek a reklámok keltette vágyak fogságába, ez mániákus depresszióhoz vezet, megfelelési kényszert okoz, döntésképtelenséget, vásárlási bulimiát, vásárlási anorexiát eredményez. Súlyos nyomás ez a gyerekekre nézve, de nem baj, mert APA (American Psychological Association) figyel, külön részlege van a piciknek célzott reklámok felügyeletére.

Ha átvészelünk pár évet kialakul bennünk a „minden reklámból túl sok van, amúgy is az összes hazudik, ráadásul zavar is” szentháromság.

Legtöbbünk reklámkerülő lesz, ki mérsékelt, ki aktív, és csak nagyon kevesen válunk befogadóvá. Hogyan is lehetne másképp, ha a reklám szakmában dolgozók zöme sem ért egyet azzal, amit csinál, elutasítja az üzenetet?

Egy másik hasonlat

Tehát a világhálón látszólag mi vagyunk a pókok, holott valójában csapdába esett legyecskék vagyunk, akik a háló rángatásával üzenhetnek egymásnak. Mondjuk minden kis rovar egy facebook profil.

Vannak olyan legyecskék (hub-ok), akik egy rántással sok másikat elérnek, vannak olyanok is, akik csak a szomszéddal tudnak így kapcsolatba kerülni. Ezt One to Many, Many to Many és One to One kommunikációs alaphelyzeteknek hívhatjuk.

Nemsokára a szemantikus web új kihívásainak leszünk kitéve. Még több információhoz jutunk majd az intelligens keresőmotorok révén. Nem kell címkézni. Mi, fogyasztók vesszük át a hatalmat eltérített reklámjaink, humorérzékünk segítségével, így okozva kellemes illetve kínos pillanatokat reklámkampányok megalkotóinak.

Közeledünk a kollektív tudat élményéhez. A mémeknek nagy szerepük van ebben. Ezek a gének mintájára az átörökítés funkcióját látják el, csak gondolati formában. A reklámok is építenek rájuk. Legyen annyira jó az ötlet, hogy megfoganjon más agyakban is.

Sas István könyve végén ténylegesen három oldalban foglalja össze írása addigi tartalmát, melynek lényege ennyi lenne:

• A reklám a webkorszakban legyen feltűnő, szórakoztató, szerethető, könnyedén elsajátítható, érdemes a vele való foglalkozásra, és legyen képes legalább egy két lájkot, megosztást kicsikarni a fogyasztóból.
• A mai reklámok interakcióra késztetnek, öko-bio trendekkel, közösségi hasznokkal, önmegvalósítással, tartalmas élettel kecsegtetnek, megoszthatók, összekapcsolják a fogyasztókat, akik a szeretetmárkák zászlajai alatt egyesülnek.
• A mai fogyasztókat szórakoztatni kell, élményekkel kell kiszolgálni, viselkedés alapú és geolokációs targetinggel, gerillamarketinggel lehet elérni.
• A reklámozók ábécéje erre az időszakra Adni (ajándékot, kedvességet, szórakozást), Bevonni (legyen a közös gondolkodás része), Célozni (ismer meg, hogy tud terméked pozícionálni).

A könyv a reklámozás 2012-es eszközrendszeréről szól, hiszen mégiscsak egy folyamatosan fejlődő iparágról beszélünk. Öt-tíz év múlva talán már Reklám és tömeghipnózis az űrkorszakban címmel jön a következő kiadás.

Megváltozott a helyzet, valóban a felhasználó kezében a kapcsoló. Most, hogy a ketreclakó visszabeszél, a gondozónak okvetlen meg kell hallgatnia. Lesz még szavunk, sőt, egyre többet hallathatjuk a hangunkat, lényegi információkhoz is hozzáférhetünk az internet segítségével, hogy megóvjuk magunkat az átveréstől, megtévesztéstől.

Mindig lesznek támogatóink, hiszen online közösségekbe tömörülni nem kerül semmibe, mindig lesznek olyanok, akikkel egyeznek az érdekeink. Kényelmes otthonról intézkedni. De az interneten nincs kapuőr. Nincs ember, aki fel tudna dolgozni annyi információt, amennyihez hozzáfér egy nap, tekintve, hogy az elmúlt 20 évben többet gyártottunk belőle, mint az ezt megelőző 5000-ben. Az éves információfogyasztásunk 9,57 zettabájt. Egymilliárd facebook felhasználó. 200 millió blog bejegyzés naponta. Napi 105 milliárd tweet. Óránként 50 órányi új tartalom a YouTube-on. Követhetetlen.

Egyszerű lány vagyok, vajmi kevés befolyással, de egy ismerősöm ismerősének ismerősén keresztül bárkihez eljuttathatom az üzenetemet a világon. Ha azt szépen csomagolom, és reakciót vált ki, mi ez, ha nem hatalom?

Második: 

Azok a plusz kilók...

Szürke ég háttere folyók árterének távol. Messze néhány házikó pöfékel kényelmesen, a magasba terelve családi fészkek meleg pipafüstjét. Kanadai juharfánk kopasz ágai fekete ákombákomokat rajzolnak a tájba. Görcsös gallyain madáretető. Fagy nyugtatja a megfáradt talajt, hótakaró alatt pihen a környék. Napraforgómag és szalonnabőr darabkák jelzik: vendéglőnk minden nap teljes kihasználtsággal működik.

Főként a verébalakúak rendjéből érkeznek látogatók. A széncinegét 2011-ben az év madarának szavazta meg a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME). Egy ilyen madár testsúlya átlagosan 16-22 g között mozog. Hozzánk megközelítőleg két kiló tollas gombóc jár enni. Szajkók, vörösbegyek is előfordulnak, találkoztam már néhány gerlepárral is idén, valamint ezekkel a kis helyesekkel:

Ez az édibogyó a vörösbegyű kékmadár. Testhossza 18 centiméter. Mivel egészen közel még nem merészkedtünk egymáshoz, nem tudom megmondani, melyik magokat kedveli a leginkább, van-e bármiféle testi hibája, jobban fél-e a macskáktól, mint társai. Tanultam biológiát. Szerettem kirándulni állat-és növényhatározóval. Kiskoromban elképzeltem, hogy megtalálom Salamon király gyűrűjét, és emberivé válik minden élőlény. Úgy gondoltam, tudnak valamit, amit nekem is mindenképpen tudnom kell, hogy értékes ember legyek. Nagy titkokat őrizhetnek. Minél idősebb lettem, annál kevésbé kívántam, hogy ez valóra váljon. Hol az a pont, amikor már nem zavar a tárgyilagosság? Mikor válik az élőlény, ami kommunikál, egyszerű tényekké és adatokká?

Számomra akkor, mikor rájöttem, hogy megtanulni az állatok nyelvén egy élet munkája is kevés lenne. Már a gondolatba belefáradtam, ha az előttem álló feladatokra tekintettem. Talán a társadalmi rendszerünk is volt kisgyerek emberhatározóval a kezében. Lehet, hogy meg akartak érteni bennünket, de valamiért nem működött a kommunikáció.

Egy ember átlagosan 67-75 kilogrammot nyom. Magyarországon a 2011-es adatok szerint 9 982 000-en élnek. Ez 708 722 tonna. Intelligencia kvóciensünk átlaga nagyjából 110 lehet. Mindannyiunk személyi igazolványszáma egymás mellé írva 59 892 000 számból, 19 964 000 betűből, összesen 79 856 000 karakterből áll, és már keveseket érdekel, mit is szeretnénk mondani valójában, még ha igazán értékes tudás birtokában is vagyunk.

Európában nagyjából 731 000 000 ember él. Így együtt 51 901 000 tonnát nyomunk.
Így, karácsony után legtöbbünk szépen kigömbölyödött. Habár az összesített adatok esetében mit számít az a pár plusz kiló? A döntéseink súlyával úgysem számol senki.

Harmadik:

Van-e élet az orangután?

ó pár világvégét túléltünk, és rengeteg hivatalos jelentést túlértékeltünk. Véleményem szerint nem az a kérdés, hogy lesz-e világvége, hanem az, hogy képesek vagyunk-e eldönteni, mi számít hiteles információnak. A szűrőnk legyen napra kész, és ha lehet ilyet, hát tegyük meg, és nézzünk utána kedvenc konspirációs teóriáinknak.

A pánikhangulat és félelem, főleg, ha nagy tömegeket mozgat meg ki tudja milyen károkat okozhat?
Persze valamelyest felszabadít, ha tudjuk: nincs tovább. Mintha mindenki engedélyt kapna arra, hogy úgy töltse az utolsó napjait, ahogy akkor élne, ha nem lennének szigorú szabályok, melyek alapján a mindennapjait szervezi.
Aggasztó, hogy megnőtt a kereslet a földalatti túlélővermek iránt, és a franciaországi Bugarach falu a maga 179 lelket számláló közösségével már az UFO-hívőktől retteg, mert azok úgy tartják, hogy ott van esélyük túlélni, hiszen 21-én eljönnek értük a bolygóközi pajtások, és mehet a buli. Az oroszországi Omutnyinszk-ben pedig úgy felkészültek a lakosok az eljövendő pusztulásra, hogy a só, fáklya, termosz és a konzerváru hiánycikké vált.
Szegény Nibiruval már alig foglalkoznak, mióta a NASA is állást foglalt az ügyben: nincs olyan bolygó, ami huncutul egész idő alatt a Nap mögött bujkált volna, hogy most jóóól megijesszen minket. Ipiapacs 123.

A természet legapróbb változása is hatással van az emberre. A következőkben rávilágítanék arra, hogy mi is történik valójában. A Föld folyékony vasmagjának folyamatos áramlása mágneses mezőt hoz létre, ami nemcsak azért jó, mert a mágneses erővonalak mentén állnak be az iránytűk észak-déli irányban, hanem mert a magnetoszféra véd bennünket az űrből érkező részecskesugárzástól (pl. kozmikus sugárzás, napszél). Ha nem lenne, ezek az ingerek sok földi faj pusztulását, a túlélők mutációját okozhatnák, valamint jelenlétének hiánya feltehetően az ózonréteg nagymértékű pusztulását eredményeznék. (Ezzel a témával behatóan Charles H. Jackman, a NASA kutatója foglalkozik.)
A mágneses pólusok viszont állandóan mozgásban vannak. Az elmúlt 150 évben 1100 km-t vándoroltak Kanadától Szibéria irányába, és aggasztó az is, hogy a mágneses erő 10%-kal csökkent az elmúlt 200 évben. Hogy miért rossz ez? Mert a csontszövet stabilitására is hatással van, így gyakoribb a csontritkulás jelensége. A repülőtereken nemrég az összes mágneses berendezést át kellett állítani világszerte a térképek használhatósága miatt. Egy teljes pólusváltás az állatvilágra is óriási hatással van, mivel a fajok nagy többsége a vonalak mentén tájékozódik. Ilyenkor a madarak eltévednek, a bálnák a parton kötnek ki. Egy ilyen változás a Schumann hullámok frekvenciáját is megvariálhatja, ezzel pedig az emberi tudat kerül veszélybe. A geomágneses mezők erejét az első orosz asztronauták sínylették meg, akik két hétnél több időt töltöttek földi rezgések nélkül, nemes egyszerűséggel megőrültek. Ha ennek a mezőnek értéke nulla, az emberi agyban tárolt információ megszűnik létezni. Azóta az asztronauták mesterségesen gerjesztett Schumann-hullámok hatókörében élnek fent.

Egy esetleges pólusváltás mindig összefüggésben van a dimenzióváltással.
"Ekkor a két dimenzió egymásba csúszik, minden szintetikus anyag szétesik, csak a természetes marad meg." Ez is egyfajta magyarázat letűnt civilizációk máig megmaradt alkotásainak nagyságára. Nem az akkori kultúra volt primitív, mert természetes anyagokból építkezett, épp ellenkezőleg: tudták, hogy egy esetleges dimenzióváltás során bizony csak az maradhat meg (pl. a több százezer/millióéves gízai piramisok, a Titicaca-tó dokkolói 4000 méter magasban stb.). Thoth smaragdtáblái is árulkodnak ilyesfajta erők tevékenységéről.
Egy valós, fizikai megsemmisülés kockázata ebben az esetben természetesen még jó ideig nem fenyeget bennünket. Ez az időpont 7.59 milliárd év múlva esedékes. Nem gondolnám, hogy ebben az esetben bármilyen félnivalónk lehetne. Ezek a fizikai folyamatok hosszú lefolyásúak és akármilyen bölcsek is lehettek elődeink, nem tudhatjuk, hogy a megismerés milyen szintjére jutottak el. A maja naptár kutatói közül John Major Jenkins foglalkozott a galaktikus együttállás elméletével. Az elmélet az 1980-as években került nyilvánosságra. Szerinte a maják a Tejút fekete hasadékának vagy Nagy fekete hasadékának nevezett porfelhőjének megfigyelésére alapozták naptárukat. Azt is feltételezi, hogy tudták hol keresztezi ez a Nap és a Naprendszer keringési pályájának (ekliptika) síkját, ez a metszéspont jelentős a maja kozmológiában. A maja naptár szerint ez idén december 21-én várható. Ez az elmélet csak annyiban problémás, hogy az együttállás már 1998-ban tökéletesen megvalósult, mégsem történt semmi.

Érdekes viszont, hogy mekkora a kollektív gondolat ereje. Keleti kutatók tanulmányozták a gondolatok vízre gyakorolt hatását a következőképpen: különféle üvegekbe tiszta H2O-t tettek és minden edényre más érzelmi töltetű szavakkal teleírt címkét ragasztottak, majd lefagyasztották. A kísérlet lényege, hogy azokkal a szavakkal és érzésekkel kellett az üvegre gondolni. Ennek eredményeként a fagyott vízmolekulák különböző alakzatokat vettek fel. Pozitív érzésekkel kezelt vízben szimmetrikus alakzatok rajzolódtak ki, míg a negatívakkal kezeltében aszimmetrikus torz figurák. Nem tudom, hogy mennyire relevánsak az eredmények, de ha tényleg ekkora hatást tud gyakorolni az ember a vízre s mivel bolygónk nagy része ebből áll, valamint az emberi testé is, egy nagyobb közösség azonos rezgésű üzenettel óriási változások sorozatát indíthatja el.
A mostani (főként amerikai) tömeghisztériával vajon minek adunk energiát?

Negyedik:

Bélyegtintás homlokok

Manuel Castells - Az identitás hatalma (első rész)

Tanult szabályok és ösztönök alkotta kusza rácsok börtönében élünk. A rabosítás körülbelül harmadik életévünk elérésével befejeződik. Onnantól kezdve szokjuk a rendszert, programozott döntésekkel próbálgatjuk a világot, és közben átszaladunk a címkék pókhálóján egészen a húszas éveinkig. A következő háromrészes sorozatot azok figyelmébe ajánlom, akiket hozzám hasonlóan zavar a mindennapi meghasonlás.

Az önmeghatározás alapvető emberi szükséglet. Társas lényekként muszáj, hogy tartozzunk valahová, egy közösség tagjai lehessünk, valamely eszme, kollektív érdek oldalán harcolhassunk embertársaink mellett.

Az identitás, pontosabban én-azonosság a szociális kölcsönhatások során jön létre, ezt azonban nem mi határozzuk meg, énünk legelemibb alkotóelemei is tanult magatartásformák, melyeket meghatároz nemünk, etnikumunk, születési évünk, genetikai adottságaink, családi hátterünk, adott korban hatalmon lévő kormányzati szervek, és még sorolhatnám.
Eric Berne Emberi játszmák című könyvében foglalkozik a tranzakció analízissel, ahol a társas érintkezés mikéntjét fejtegeti és a személyiség fejlődését vizsgálja.

Az ember társadalmi viselkedésének szabályai vannak, állásfoglalásra kényszerülünk, játszmákba bonyolódunk. Véleményünk és döntéseink nem velünk születtek ugyan, de születésünk nagyban befolyásolja elkövetkező éveinket.
Szüleim állampolgársága már meghatározta az enyémet is. Mivel Magyarországon születtem, magyar vagyok. Bakancsot hordok, kényelmes farmert, pólót és sohasem babáztam kiskoromban. A társadalom mégis nőnek lát. Ezért hogyha különbséget teszek idő és idő között, ha megpróbálom globálisan látni magamat és a történelmet, akkor sérelmezem a nőtársaimmal szemben tanúsított éles negatív diszkriminációt, ami körülbelül hatvan évvel ezelőttig tartott.

Besorolom magam. Ahogy mindenki ugyanezt teszi. Szexualitásom, korom, és egyéb testi jellemzőim is mind csatolnak valahová, ahogy mindenkit típusokhoz rendelünk akarva akaratlanul. Jó és rossz nő között a különbség férfi szemmel csak a praktikai szempontok alapján állapítható meg. Azt nézzük meg jobban, akinek megfelelő genetikai kódja van, képes egészséges gyermeket nemzeni, azt életrevalónak nevelni.

Ezzel nincsen semmi gond, igyekszünk kategóriákat létrehozni, hogy egyszerűbben tájékozódhassunk a világban. Mások - esetünkben sokak - kategóriáiba azonban mi is beletartozunk. A közösségi gondolatok terjednek. Elfogadásukkal belehelyezkedünk adott szerepekbe csoportokon belül, így válva tagokká.

Elsősorban a közös érdekeink kötnek össze. Castells szerint globálisan háromféle identitásról beszélhetünk. Legitimáló identitás alatt azt értjük, amit a társadalom domináns intézményei alakítanak ki a szereplők feletti hatalmuk kiterjesztése érdekében. Létjogosultságot biztosítanak maguknak, és szükségességüket erősítik meg ezáltal. A nacionalizmus eszméjéhez jól illeszkedik.

Rezisztens identitásnak hívjuk, amit a hatalom által leértékelt, vagy hátrányos helyzetbe juttatott szereplők hoznak létre, szembe menve a felettük uralmon lévő erő elveivel, céljaival. Így próbálva megszüntetni az elnyomást, küzdve a túlélésért.
Projektidentitásról beszélünk, amikor a társadalmi szereplők az általuk hozzáférhető kulturális építőanyagokból alkotják meg saját identitásukat. Ilyen például a feminizmus is.

Az emberiség kulturális sokfélesége a globalizáció idején különös feszültségforrásnak bizonyul. A konfliktusforrás több összetevős.
Ahogy elmosódnak az országhatárok, úgy kerülünk ki a kulturális egyneműség hártyavékony védőburkából. A nemzetközi nyelv és kommunikációs csatorna lehetővé teszi más nemzetek megismerését. A megértés már más lapra tartozik. Az állampolgári hovatartozás zavaros.

Lokálisan megtanulunk szabályokat, ezek legjava empirikus, hiszen csecsemő korunk óta a példák utánzásával tanulunk. Ezek a magatartásformák rögzülnek, normalizálódnak, a mindennapi életünkben való eligazodást segítik, hiszen a környezetünkben élők mind hozzánk hasonlóan tanulták, gördülékeny a kommunikáció. Minden, ami ezen kívül van, idegen.
Ha helyileg messze is kerülünk a névlegesen szülőhazánknak mondott földrajzi területtől, kötődéseink leggyakrabban megmaradnak.
A hálózati társadalmaknak néha még ilyen földrajzilag körülhatárolt terület sem kell: egy nemzet megáll a lábán állam nélkül is. Ilyen Katalónia. A spanyol államhoz tartozik, de önálló nemzetként tekint magára. Egy történelmi csoport közös én-tudattal, közös múlttal, kultúrával megharcolja a maga létjogosultságát.

Még ha előnyösebb is lenne számára egy unió, az identitást nem lehet félre söpörni, mint azt a Szovjetunió hibájából láthattuk.
A nemzetek identitása erős, és az azt alkotó tagok miatt erős. Emberi természetünknél fogva ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk. Még ha nem is kézzelfogható, de örökség ez is. A valahová tartozás érzéséhez hajlamosak vagyunk görcsösen ragaszkodni. Gyakran az elszakadástól való félelem miatt.

Pirit.

Létem alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kerigma, melyben interperszonális kapcsolataim legvégső értelme racionalizálódik bennem.

olyanez.

Olyan ez, mint a nem várt eső. Esemesek, egyenesek. Válasz nélküliek. 

Soha el nem küldött szerelmeslevelek lapulnak gombóca gyűrve a Széchenyi tér kukáiban. 

Hirtelen dühömben szóból fabrikált puha dobócsillagokat készítek, hogy elszórhassam őket mindenfelé. 

Magvető gondolatok tinta köntösben.

Szeretek szerelmest írni. Kellemes érzésekbe bújok, hogy ne zavarjon a hidegtelen tél, hát boldog globális felmelegedést mindenkinek! 

Hogy kell lángok nélkül égni? A hamvas kis lelkem ékes példája ennek az állandó önemésztő borzalomnak, amit érdeklődésnek és csalódásnak hívnak. Az alkotói kényszer elmúlik, a hangnem flegma, az őrület látható jelei arcomon. Kell egy békés halló, egy szép stóla, és az átmeneti harmónia máris megvan. De meddig tart ez? Meddig tartható?

Meddig vagyok én érdekes, és tudok értékeset nyújtani? 

Unom az ismétlést. Végtelenül. És mégis arra vágyom, arra az egyre. Hogy legyen valami állandó ebben a változatosan egyhangú, frissen érthetetlen életszerű álomban.

Az álomszerű élet, lám, elérhető. 

Panasz lakat ajkamon. 

Ez már nem a halk nyavalya csatornája, hanem a konklúzióim fészke. 

Az idei évértékelő terjedelmét illetően előre láthatóan nyilatkozni még nem tudok. Az biztos, hogy a fénypont az elmúlt pár hét volt. Két lábon járó ajándékokat leltem ott, ahol fogalmam sem volt, mit találhatok. 

Mai szillogizmus, bár minden bizonnyal sikerülne ezt  frappánsabban is megfogalmazni:

George Sand számomra taszító jellem. 

Hasonlóan viselkedem.

Most ide vagy az jön, hogy nehezemre esik elfogadni a jellemem, vagy hogy én vagyok George Sand. 

Olyan hülye vagyok... De olyan.