Olyan ez, mint a nem várt eső. Esemesek, egyenesek. Válasz nélküliek.
Hirtelen dühömben szóból fabrikált puha dobócsillagokat készítek, hogy elszórhassam őket mindenfelé.
Magvető gondolatok tinta köntösben.
Szeretek szerelmest írni. Kellemes érzésekbe bújok, hogy ne zavarjon a hidegtelen tél, hát boldog globális felmelegedést mindenkinek!
Hogy kell lángok nélkül égni? A hamvas kis lelkem ékes példája ennek az állandó önemésztő borzalomnak, amit érdeklődésnek és csalódásnak hívnak. Az alkotói kényszer elmúlik, a hangnem flegma, az őrület látható jelei arcomon. Kell egy békés halló, egy szép stóla, és az átmeneti harmónia máris megvan. De meddig tart ez? Meddig tartható?
Meddig vagyok én érdekes, és tudok értékeset nyújtani?
Unom az ismétlést. Végtelenül. És mégis arra vágyom, arra az egyre. Hogy legyen valami állandó ebben a változatosan egyhangú, frissen érthetetlen életszerű álomban.
Az álomszerű élet, lám, elérhető.
Panasz lakat ajkamon.
Ez már nem a halk nyavalya csatornája, hanem a konklúzióim fészke.
Az idei évértékelő terjedelmét illetően előre láthatóan nyilatkozni még nem tudok. Az biztos, hogy a fénypont az elmúlt pár hét volt. Két lábon járó ajándékokat leltem ott, ahol fogalmam sem volt, mit találhatok.
Mai szillogizmus, bár minden bizonnyal sikerülne ezt frappánsabban is megfogalmazni:
George Sand számomra taszító jellem.
Hasonlóan viselkedem.
Most ide vagy az jön, hogy nehezemre esik elfogadni a jellemem, vagy hogy én vagyok George Sand.
Olyan hülye vagyok... De olyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése