A kétségbeesésből VI.

Helló Lamúr!
Újra itt?
Pedig nemrég búcsúztunk.

A kétségbeesésből V.

When your life is full of joy
There is nothing I can tell you more. (my own...for thieves only)

A kétségbeesésből IV.

Ma olyan szépen kanyarodnak a betűim.
A levélpapír is szép. Elküldeném neked.
Elfelejtettem a címedet.

A kétségbeesésből III.

Sándor bá megmondta a franyeszt. De én már szétszórtam kincseimet. A gazdagság magam vagyok. Szerezz meg. Pazarolj el.

Hangok sűrű homályból.

Halk pusmogás kísér. Sötétben kóválygok, nem vagyok magamnál egészen. Ez valami béna kábulat. Egymást érik a hangok, de még nem tudok koncentrálni, nem tudom elkülöníteni őket egymástól. Lassan sikerül kivenni egy-egy szót. Mind valami idézetfélét ismételget. Olvastam az összeset.

"Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni." /Weöres/

Becsukott szemmel állok a feketeségben. Térdre ereszkedem lassan. Összekuporodok, amennyire csak lehet. Átkarolom magam, fejem a padlóra hajtom. Hűvös. A hangok pedig felerősödnek.

"Egyszerre éreztem hányingert és vágyat. Az életemnek éreztelek, és azt, hogy ha nem lehetsz az enyém, akkor és ott azonnal megbolondulok." /Tisza/

Nem emlékszem sokra. Csak valami kanapé félére, ahol egymás mellett kellett ülni. Ezt a pár sort épp akkortájt olvastam.

"Meghajlok. Szétszakadok. Éhezem. Füvet szívok. Templomba járok. Hangosabban énekelek. Téged szólítalak. Sokáig bennmaradok a vízben. Levágom a hajamat. Megnövesztem. Letérdelek. Kőből építem. Teljesen odavagyok érte."

Vonaton olvastam talán. Ajándékba vettem a könyvet. Igen. De nem tudom kinek.

"Valaki rám ordított. Nem értettem. Fekete sísapkás ürge állt mögöttem, ütésre emelt farúddal. Lassan sikerült fölfognom, mit akar: Pénzt, vagy életet! Elnevettem magam. Barátom, amim van, a tied!" /Vámos/

Minden, ami történt velem, nem csak velem történt meg. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy valaki már meg is írta. Ez éppen márciusban, tizenötödike környékén. A nagy hó miatt késtek a vonatok. Vasútállomáson voltam, azt hiszem.

"Krisztus teste, mondta a pap, és a tenyerembe helyezte az ostyát. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Úgy képzeltem, hogy fehér, és kemény, és hogy roppan, ha a számba veszem, s talán még hűvös is, mintha fehér csokoládé volna. Mentolos csokoládé. Vágytam erre a hűvös roppanásra. Ehhez képest az ostya papírszerű volt, már tapintásra is ízetlen. Nem akartam a számba venni. Csak markoltam, gyűrögettem. Kicsi, koszos gombóccá gyűrtem." /Tamás/

Nem ismerem fel a hangok gazdáit. Túl ködös minden. Egyre gyorsabban beszélnek, egyre hangosabban.

"A test ilyenkor nem érez igazán éhséget, szomjúságot, és nem érzi kifejezetten az ellenkezőjét sem. Ha eszik, az ételeknek ételízük, és ételszínük van, semmi több. Minden csak annyi, amennyi, és a mennyiségük is ételmennyiség. Se több, se kevesebb. Minden annyi, amennyi. Semmi több. Az evés egyenlő a nem evéssel, a dohányzás egészen olyan, mint a  nemdohányzás. Az alvás ébrenlét, és fordítva." /Kupcsik/

Az első csalásom utáni gyógynovella. Ezzel kínoztam magam hónapokig, ha nem évekig. Az emlékek kezdenek visszajönni. Emlékszem, hogy sírtam.

"eltekertem az uszodába (te szupersportos, te), miközben elasticát és csókolomot hallgattam (te vadállat, te), és aztán siettem haza a bajos csajokra (te kis... te)." /tequila rapido/

Megvető pillantások egy tükörben. Jé, ez én voltam! Derengeni kezd az a tompa fájdalom a halántékomban és a tehetetlen düh, amit miatta éreztem. Azt hiszem nálam jobban kevesen utáltak akkor engem.

"Seymour - hadd erősítsem meg ezt mindenképpen- istenáldotta nonstop szónok volt, de hogy nagyon finoman fejezzem ki magam, még az istenáldotta és rendkívül finom elméjű nonstop szónokot is néha nehezen viseli el a hallgatósága." /Salinger/

Nos, igen. Talán ezért.
Megértettem az üzenetet, szellemek! Ideje felébredni az álomvilágból, nem belemenekülni.

A kétségbeesésből II.

Ezt a marhaságot!
Gyere - ne gyere.
Hozzál - ne hozzál.
Akarlak - ...
Ennek nincs ellentétpárja.

A kétségbeesésből I.

Fekete alakok fogadnak velem. Egy ideje nyerek. Megszólal az egyikük.
- Ha most én nyerek, elviszlek magammal. Ha te nyersz, eljöhetsz velem.
Belemegyek. Ez amolyan mindent és semmit helyzet.

Hagyatott.

Fontos vagy. De néha csak úgy, hopp! Kicsusszansz a szavaid mögül. Jobban szeretlek az életemnél.  Minden mozdulatod hatását ismerem magamon. És mégsem fogom tudni kiszámítani, az enyémek mit okoznak benned.

Nem szeretek olyan ember lenni, akit csak így, egyedül lehet hagyni.

Sally menekül, menekül.

Szoli szőke voltam tavaly. Semmi, szín alatt. Jól esett, hogy csak pozitívan csalódhatnak bennem az emberek. Sallyről nem tudok semmit, és szeretnék megint barna bőrt, szőke fürtöket, meglepett pillantásokat, mert több lennék az esztétikai élménynél.
Mint mondtam, elvesztettem a gyermekkori bájamat.

A barna elment, mire kiléptem a szobába. Sally jár a fejemben. Nem búcsúztam el tőle. Talán kellett volna. De valahányszor beszélünk, az nem búcsú, hanem egy új játszma kezdete. Nem beszélhetünk többé. Abba mindketten belerokkannánk. Megenné minden szeretetemet, pedig másoknak is szánok belőle.

Hajszárítás, öltözködés, és irány A kocsma. Hajamba kap a szél, fülledt a levegő. Esni fog. Elázok hazáig. Nem érdekel. Az az érzésem, lesz ma ott valaki, akivel nekem okvetlenül beszélni kell. Kényelmesen sétálgatok a fasoron, míg mellettem esernyőt bontogató üzletasszonyok és emberek libbenek el sietve fényes, fekete cipőikben. Vízpárát szívok be, nyugalmat lélegzek ki. Innen nem látszik a leégett lakás.

Csepereg az eső, tócsákba gyűlik a víz. Gumicsizmás kislány ugrál bennük jókedvűen, édesanyja pár méterrel mögötte halad, mosolyog. Megjöttem. Itthon vagyok. Szokásos hely, szokásos sör. Polly meglát, sietve távozik. A pultnál ismerősök. Köszönünk, senki nem akar beszélgetni. Nem tudják, hogy nem viselt meg a tűzeset. Vannak ezek a furcsa pillanatok. Tudjuk, hogy mi történt a másikkal, de azt nem, hogy benne mi zajlott le. Ezt csak jó kérdésekkel lehet ügyesen kideríteni. Ritkán találjuk a megfelelő szavakat.
Gyógyszertárakban lehetne árulni olyan kis könyveket, amikben ott az összes varázskérdés. Néha többet érnek bármilyen bogyónál.

Megint Sallyre gondolok, ahogy behuppanok kedvenc fotelembe. Lelépett a térképről. Vajon megpróbált megkeresni? Vagy rám vár?
Egy barna leányzó hozzám lép, kólát szürcsöl szívószállal. Mosolyog.
- Leülhetek?- bólintok. Nem mutatkozik be, csak mosolyog. Először gondterheltnek látszik, szemével mintha keresne valamit az arcomon, a szemembe néz, látszólag megnyugszik. Nem beszélünk. Percek telnek el így. Mindenki issza a maga kis löttyét.
- Baj van? - kérdezem bizonytalanul.
- Már nincs. - mosolyog. Beszélgetünk egy órát apróságokról, a barna fiúkról, olyan lányosan. Aztán indul, sürgősen meg kell váltania a világát. Nézem, ahogy kisétál az ajtón felemelt fejjel. Alig ismerjük egymást, de azt hiszem, büszke vagyok rá. Én is elindulok, bele az esőbe.

Átvágok egy parkon, egy kis utcára érek. Az eső eláll, már csak a fák lombjáról csepeg a víz. Egy magas férfi ül autójában, letekert ablakkal. Dohányzik. Épp itt a kijelölt hely, én is rágyújtok. Tekintetünk találkozik egy pillanatra. Megborzongok. Valami azt súgja, futnom kéne. Elnyomom a cigit, és elsietek. Átvágok a kis közökön, minél előbb haza szeretnék érni. Az utca túl oldalán ott az ajtó, mindjárt ott vagyok a kuckóm bejáratánál. Földbe gyökerezik a lábam. A férfi leparkol az épület előtt. Kiszáll. Követ?
Kulcs után matat. Vajon észrevett? A szomszédos házhoz lép, benyit, villanyt kapcsolt. A pulzusom most kezd visszaállni. Lassan megnyugszom. Nem tudtam, hogy ő lakik a szomszédban. Ismerős volt az arca, igen. Elmosolyodom, semmi baj. Kényelmesen átsétálok az úton, az ajtóhoz lépek.

Valami megmozdul mögöttem, fölém tornyosul, elkapja a nyakam. Ez ő! Kezével betapasztja a számat, hátra kapok, próbálom lefeszíteni tenyerét a nyakamról, fájdalmasan nyöszörgök, és sikítani akarok, de nem megy. Rugdalózok, hiába. Nem enged. Lassan elsötétül minden. Nem kapálózok tovább.

Sally szerint.

Tudod, van az, amikor eszeveszettül kutatsz célirányosan, közben találsz valami egészen mást. Ez azért lehet, mert nem mindig mi döntjük el, mire is van szükségünk. Ez a Pony up! szám most talált meg. 

A mindenhez értés polihisztériája tört ki rajtam. 

A doktorbácsi felhívott, hogy Sally égen-földön keres. Jó tudni, hogy bízhatok a pasiban, megkértem, hogy ne adja meg az új számom a betegének, és csak akkor értesítsen, ha kezelhetetlen helyzettel találkozik, és okvetlenül szükségesnek érzi, hogy jelenlétemmel emeljem az események színvonalát. 

A lány immár tehermentes. Úgy gondolja, a születésszabályozás a gazoláshoz hasonlatos, és természetesen a fogamzásgátlási módszerei közé tartozik az abortusz is. Így nyer értelmet egyes keleti vallások tanítása: minden élet egyenértékű. Fáj ez a hasonlat egy kicsit, ugye? Lehet az értéke ugyanannyi. De ha mindegyik nulla, azzal nem vagyunk előrébb. 

Sally nem érdekes.

Sally a testvérem. De ez a testvériség hamar ismertséggé szelídült. Okos lány. Tudja, hogy mindez miatta van, mert amit mondott, elszakított bennem valamit, ami talán az utolsó összekötő szál volt köztem és az emberek között. Nincsen rajongás, vagy lelkesedés bármi iránt, abban a házban, ahol együtt éltünk. Sally egy intelligens kis kullancs, aki a jókedvet szívja ki az emberből.

Hosszú, szép szavai megkötöznek. Szeretem az ajkai mozgását, ahogy a sajátomnak vélt gondolatokat formázzák. Bársonyos, búgó, mély hangját, ahogy a közös élmény dorombol benne. De ma rájöttem, csak a közös van. Nincsenek saját emlékeim, az övé vagyok, viszont ő nem az enyém.

Gyereket szül, orvosokat nyűgöz le. Talán hozzá is megy egyhez. Mindig csodáltam, ahogy az emberekkel játszik. Mert neki tényleg csak játék az ember, főleg, ha férfi. Piroska ő, nomen est omen, farkaskölykökkel játszik.

Ami engem illet, kinőttem a tündérszép korszakomat. Minden gyerek tündérszép az első pár évében. Van, aki úgy is marad. Nem tudom ki a szerencsésebb. Mi, a tökéletlenek, vagy a lehengerlők. Lehet-e az ész ellenszere a magával ragadó szépségnek, vagy minden alkalommal megbabonázva állunk majd, elveszítve józan ítélőképességünket?

Szerelmes vagyok. Nem a magam módján. Sally módján. Az egyetlen értelmetlen, szuicid magatartásformáját sikerült eltanulni. Nem ám, valami hasznos, befolyásoláshoz közeli élményt okozó cselt. Mikor elmeséltem neki, mintha féltékeny lett volna. Szerencsére jó pár napig nem engedik még ki a kórházból.

Szóval szerelmem tárgya:

Fiú az illető.
Göndör, sötét haja, hatalmas barna szemei vannak. Hosszú szempilláin meleg, gondtalan nyári esték emléke remeg. Nyúlánk testéből hosszú, csontos végtagok érnek a földig, égig. Erei látszanak selymes bőre alatt, mellkasán könnyű megszámolni bordáit. Mind megvan neki.
Odaadó szerető. Figyelmetlen barát. Ezt a csodát találtam az utcán. Vagy inkább ő talált rám, kóborlás közben. Napok óta kerülöm a kórházat, órákon keresztül talpalok a városban, látszólag céltalanul. A valós oka tényleg csodák felderítése volt. Első, és egyetlen sikerem után meg is hívtam ezt a földön túli élményt bérelt szobámba.
Nem tetszett neki semmi. Mindent kritizált, engem is. Aztán szeretkeztünk. A végén kegyesen a hátára fordult, magához húzott, a hajammal babrált. Hagytam. Pár perc romantika után feltápászkodtam, elindultam a fürdő felé, közöltem vele, hogy mire visszaérek, legyen kedves, hagyja el a kuckómat.
Látszólag meglepődött. Megfosztottam a megalázás jogától. Azt hiszem, akkor szeretett belém.

Fájt a forró víz a bőrömön. Émelyegni kezdtem a gondolattól, hogy lemosom tenyere nyomát magamról. Rettegtem, hogy tényleg eltűnik, mire kimegyek a szobából.