Entrópia.

Rendezetlen molekuláris rendszerek a termodinamikában... Rendezetlen rendszerek... Csak én érzek itt valami furcsa disszonanciát? A hőt alacsonyabb rendű energiának tartják, mert minden munkafolyamat azzá alakítható, de visszafelé ez már nem olyan egyszerű.

Schrödinger macskákat képzelt dobozokba, akik éltek-haltak egyszerre, mert a megfigyeléstől megváltozik a mérés eredménye. A kvantum-szuperpozíció kibillen.

Ha minden hullámtermészetű...
Minden hullámtermészetű.
Minden hullám természethű.
Minden hull, lám, természethű.

Tessék, ősz van. És a bőröm meleg. Mert élek. Aktív a szervezetem, lélegzem, a szinuszcsomó percenként hatvan összehúzódást parancsol a szívizomzatomra. A meleg kis szívem továbbítja ezt az energiát mindenhová, ahol épp szükség van rá. A mancsok és tappancsok maradnak ki a szórásból leggyakrabban. Meg persze a nózim. Ebből következik, hogy nem fektetek sok energiát a mások tapogatásába, illetve szagolgatásába.
Bennem mindig nyár van. Hőség. Harminchat, harminchét fok, állandóan. Minden baci nyomja a holiday-t, amíg arról álmodom, hogy egyszer egy fekete lyuk magába szippantja a fényemet, és tapasztalok. Megszűnök energia lenni.

De lehetek-e én egy olyan szingularitás, amelyben minden érvény elveszik?

Más. Nem tudok elszakadni Chopin-től. Harminckilenc év, a fele tuberkulózissal, bonyolult szerelmi viszonyokkal. Ez az egy noktrün belém égett. Annyit hallgatom, dúdolom, jártamban-keltemben, hogy tudni szeretném mi járt a fejében, mikor megszületett a mű. Volt-e akkor köze George Sandhoz? Kapcsolatban álltak egy ideig, Chopin-nek eleinte nem tetszett a nő.
Tudom, hogy nekem volt hozzá közöm. Egy családi kiruccanás alkalmával valahogy, valahol kaptam egy könyvet. Mese a jólelkű Fridolinról. Csodásak voltak a képek benne. Sötétek. Sejtelmesek.
Varázslatosak.
A zenét hallgatva könnyű visszaidézni az olvasottakat, és határozottan emlékszem, mennyire tetszett, hogy a főhős nem iszik édes szörpöket, csak vízzel csillapítja a szomját. Ezt annyira bájosnak találtam. Mitől tiszta? Hogy nem szennyezi magát.
A képek hangulata emlékeztet Delacroix Dante bárkája című képére. Ők hárman közel álltak egymáshoz. Ha minden hullámtermészetű, ahogy a hang, a fény, akkor ők hárman együtt alkottak bennem érzéseket?
Hármójuk emberi kapcsolata a műveikben is ott van? A kor hangulata, a közös élmények, tapasztalatok nyomot hagytak. Bennem.
Volt egy pakli kártyám, festőművészek önarcképeivel. Eugéne Delacroix valahogy mindig a kezem ügyébe akadt. Vagy valamiért őt vettem észre.
Elragadott a kapcsolatok sokszínűsége, és valószínűleg csak nekem ennyire fontos a nagy egymásra találás az emlékek és élmények között. Szeretem az összefutó szálakat. A csomókat. Akkor is, ha gordiuszi.

Megyek, megnézek egy filmet a viharos szerelemről, hátha találok még valami érdekeset.