közösségi érzés ficam.

Tegnap ellátogattam édesapával a városom Trianoni megemlékezésére. A tavalyi fiaskó után érdekelt, mit tud kihozni a 25000-es lakosságú település egy szem polgármestere az alkalomból, ki tudja-e elégíteni a polgárok kulturális igényeit egymaga, illetve a meghirdetett önjelölt szónokok a maguk 12 percében mit alkotnak? Hellyel-közzel beigazolódott a gyanúm, és a legtöbben vígan ringatták magukat az "inzert random politikai hirdetés híör" legalitásának tudatában.

Szóval az esemény általános hangulata a közöny, és a -gyűlölettől nagyon messze álló, mert az legalább valami egyértelmű érzés- harag. Egy csepp csatornaszag terjengett még a légben, gondolom valahol intézni kellett a szippantást is.

Gárdonyi tér. Erre-arra klikkekbe gyűlve politikai és egyéb meggyőződések szerint osztályozva 5-6 fős csoportok. A turul szobor körül senki. Jobbikos kiscsoport -és itt a megnyilvánulásaikból ítélve a szellemi szintet is jellemezheti e szó, óvodai léptékben- a kereszteződés tetején, szimbolikusan az események felett állva, önálló akciójuk keretein belül megzászlózták a szobrot. Ám, mielőtt még e szent menet elindult volna, a zászlótartó foghíjas vigyori Hófehérke Kukájára hajazó fiatalemberre terelődött figyelmem.
Nem tudtam nem észrevenni:
Kisebbségi kisasszonyka úgy döntött, szerda délután nincs jobb dolga, mint grasszálni egyet a városi ünnepségen, bár szerintem csak útba esett a tér, ahogy libbent ából bébe. Okos telefonján buta zene szólt, hangosan. Balról közelített a Jobbik felé, elhaladt előttük, Kuka pedig, amint kisebbségi kisasszony elhaladt, elengedte egy pillanatra a zászlót kicsit nyeglén ugyan, mintha csak hagyná, hogy a kislányra essen, véletlenül, nyéllel, hátha úgy kevesebb sérülést okoz. Aztán oldalra vigyorgott a kollégára, aki hasonló kedves, szeretetteljes mosollyal nyugtázta az ötletet. Akkor láttam, hogy gyári étkészlete nem épp hiányos, csak az első két csontocskát egy kis köz választja el. Saccra fél centi. Nagyon megragadta a figyelmemet ez a mozdulat.
Közben a hangfalakból valami szófolyam csordogált kissé akadozva az önjelölt szónok hiányos képességei miatt. A bácsi amúgy is piros pólóban és farmernadrágban állt a nagyérdemű elé, ami önmagában sem sejtet túl sok jót... A lényeg, hogy a szófolyamon "összetartozás" és "nemzeti hovatartozás", "társadalmi érték" csónakok imbolyogtak. A beszéd végére szerintem a szavak mögöttes tartalmait képviselő utasok vízbe ugráltak mind.
Akkor fulladt meg az összes, amikor Kuka zászlósgyilkost játszott a kis cigány lánnyal.

A történteket elnézve, apukával kínunkban nevetgéltünk kicsit a napfényen állva, mert nekünk nem tetszett az árnyékban álló még sötétebb népség.
Eszembe jutott, hogy nem helyénvaló mosolyogni egy ilyen "komoly rendezvény" ideje alatt. Fontos lenne tehát, hogy megadjuk a módját, és ha a környezet ingerszegény is, vannak történetek határon túli magyarokról, amik megindítóak, személyesek.

Mondjuk édesanya gyerekkori élménye, amit ő maga is könnyes szemmel mesélt. Erdélyi utazás a papáékkal, anya kicsi volt. Míg a szülők beszélgettek, anyuka beült a Skodába. Jöttek a helyi fiatalok, és lesték a kocsit. Félt szegény, mert milyenek az itthoni gyerekek?
Itthon nem kedvesek a kedvesekkel. Valamiért nem. Közelebb merészkedtek, és egy idő után vették a bátorságot, bekopogtak az ablakon.
Hoztak egy kosár körtét neki. Látták a rendszámot, tudták, hogy magyar, és szerettek volna adni valamit neki szívből, szeretettel. Anyu könnyek közt mesélte, hogy a kis csomag háztartási kekszét adta nekik, ő is szeretett volna valamit, szívből. Mert örültek neki. Mert magyar.

Ha ezt mesélte volna valaki a színpadon, lehet, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, mi, a közönség, akik mind voltunk gyerekek. Emlékszünk a nagy sérelmekre, elfelejteni nem lehet a tiszteletlen szót. A megaláztatást. Megbocsátani csak. Mind voltunk gyerekek, és volt, hogy haragudtunk a testvéreinkre, és volt, hogy testvérebbnek éreztük a barátokat féltékeny dühünkben. Aztán ott az az érzés, amikor ránk néznek, tudják honnan jöttünk, és nincs kérdés, mert testvérek vagyunk idegenként is.
Vajon hol veszett el a látás képessége?

Mindenesetre a program végén a fényképész bácsi bejelentette a színpadon, hogy neki fel kell másznia arra a hosszú létrára, és a levegőbe bökött. Ha nem lett volna ott a darus kocsi, sanszos, hogy elgondolkodom, utána másszak-e az égi lajtorján... Átvette a szót egy fiatal fiú, bucsus hangnemben közölte, ő fogja levezényelni a továbbiakat.
Egy S, egy M és egy D betűt formáztak emberekből a téren, krétával jó előre fel voltak rajzolva a betűk a szürke flaszteren. A közönség nagyja tisztes kort megélt, hajzata gyér, vagy ősz. Legalább lesz kontraszt a képen, és biztosan jól kivehetővé válnak a betűk. Szerencse, hogy a polgimester nem valami szívhez szóló idézetet választott, az arányokból számítva egy hárommilliós lakosságú polisz kellene hozzá, hogy e színvonalas eseményen elegendő legyen a látogató.
Jó üzenet ez a kintieknek.

S=Sose M=Menj D=Dombóvárra.

Nem hagytuk magunkat lencsevégre kapni apával, elsétáltunk a messzibe. Hosszú, lejtős az utca. Szalagkorláttal zárták le, egy sárgasági mellényes úr őrizete alatt. Odafelé is köszöntünk, így tartja az illem. Távozáskor is kívántuk a minden jót és a viszontlátást. Nem csak azért, mert így illik.  Őt szívesebben látnám viszont, mint az álságos Kukát a térről.
Aztán vonatra tett édesapa, és visszajöttem Pécsre.
Ha valami értelme volt is ennek a hacacárénak, hát tudom, hogy Dombóváron mi maradt meg értékként. A családom. A többi elveszett. Rátelepedett valami művi a gyerekkori fára mászásra, a fagyizóra, az iskolára, óvodára. És ez a valami nehéz szavakkal beszél az összetartozásról. Olyan nehezekkel, hogy elfárad a fül, mire a végére ér.