Múzsa dolgok.

A múzsa kerestetik hirdetésemre érkezett válasz. Nem kevesebb, nem több, mint R, személyesen. Történt egy kávé, negyedmagunkkal. Aztán történt még egy kettecskén. 

Hadd meséljek kicsit az első esszenciájáról. Latte neki, kapucsínó Zsónak, Szeszilivel hosszún isszuk. Akkor láttam először a parkolóban. Van valami rém izgalmas az első találkozásokban, főleg, ha a barátnők féltenek egymástól. A régi kompániában váltottuk egymást. Ott, ahol a szerepek gondosan osztattak érdemes személyekre. Voltam ott házi bölcs, meg lélekmasszőz. Nem gondoltam magamra pótolhatatlanként, de nyilvánvaló kvalitásaim mellett -ez most elég nagyképűen hangzott, de minden erőmmel igyekszem minőségi barátságokat ápolni- bíztam benne, hogy a következő hiánypótló majd pótolhatatlan lesz, és valamelyest hasonlít, mondjuk rám.

Hát nem. Megláttam ezt a magas, erős nőt az autó mellett. Kevés mosollyal. Perzselő tekintettel. Ami először eszembe jutott, az az, hogy szép. Nem vagyok benne biztos, de úgy dereng meg is említettem hamar. Csak kicsúszott. Akartam neki mondani valami igazat és ez jutott eszembe. Elvégre nem nyithatsz úgy, hogy "hé, erős a kisugárzásod, sose haragudj rám, szeretnék a barátod lenni!".
Aztán leültünk kávézni négyen. Furán éreztem magam. Nem tudom, hogy neki mi járt a fejében, kicsit kivonultam a beszélgetésből. A szavai néhol haragosak voltak, méltatlanok hozzá. Sebzettek beszélnek így, akiket bántanak ok nélkül.
Nem illettem bele a társaságba. Bölcs volt helyettem, jobban ismerte a lányokat nálam, most ő volt az életük része. Én nem.

Aztán figyeltem. Ahogy ráhúzza a kapukat másokra, ahogy segít, meghallja a "néma légyszit", nem tűr ellentmondást. A vér megfagyott bennem.
Aztán olyan gesztust tett, amire nem számítottam. 120 oldal tétel befényképezve érkezett hozzám. Mondhatni az egyetlen segítséget tőle kaptam a vizsgámra való felkészülés során.

Szóval a barátkártya átfutott a leolvasómon, leemelte a rendszer a kreditet és adóssá váltam valahogy. Nem éreztem magam annak. De tartozni akartam. Hozzá, és a régi-új csapathoz.
Hazafelé kezembe akadt Kosztolányi Esti Kornélja, és annyira a hatalmába kerített az érzés, ez a vad valaki, aki így megfogott lehet aki eddig helyettem élt? Lehet, hogy benne van minden, amiről írni akarok? Talán lehetne pár közös élményünk. A sztorikban lehetne néger. Imádnám.

Az első "ki vagy te?" hideg méregetése ma is elevenen él előttem. A második kávénk előtt váltottunk pár levelet. Élveztem a beszélgetéseket. Volt bennük a részemről óvatosság, és puhatolózás bőven. Aztán megjelent a megbeszélt helyen, pontosan. Ennél kevés szebbet mondhatok. Hát pontos! Ez a nő pontos! Latte neki, kapucsínó nekem. Azon kaptam magam, hogy feltúrom a gyerekkorom emlékládáját, és pakolom elé az asztalra az okaimat, amik a mostani okozathoz vezettek. Ez lenni én. Ez lenni ich, moi, neki. Persöniche, hirtelen. Á la natur. Cigiztünk. Mesélt. Mosolyogva mesélt. Aztán mesélt mosoly nélkül. Mondott dolgokat, magától, és olyanokat, amiket szerintem egy másik társaságban nagyon szeretnek hallani.
De mikor arról mesélt, hogy ő is válogat, hirtelen büszke lettem rá.

Egyelőre értetlenül állok a dolgok előtt. Van ez a vörös, és nem tudom hová tenni.Érzek néha olyanokat iránta, mint a hosszú évek óta mellettem lévő barátaim iránt. Majd hirtelen azon kapom magam, hogy elzárkózom, mert alig ismerjük egymást. A lényeg, hogy ide akartam írni róla. Legyen itt. Ezt nem váltotta ki belőlem április óta senki.

Berozsdásodott az írókám. Legközelebb jobb lesz. Lesz legközelebb.