kalaptalan.

Túl vagyunk az első viharon a paradicsomban. Ismerjük az igaz isten haragját. Nem rójuk fel neki. Itt ez rég nem érzett csendes, sunyi meg-nem-értettség érzés foszlány, pedig még sohasem éreztem, hogy ennyire megfejthető lennék.

Ha van is valami sorsszerű a hibáimban, most legalább látom őket. Látom a falakat magam körül, amikor visszabújok. Kint a frász kerülget, bent meg a klausztrofóbia fojtogat. Nincs nyugodt perce a nyúlnak, aki egész életében a kalapban élt, és mióta nem onnan kukucskál, semmi csodálatosat nem látnak benne. Pedig ugyanaz a nyuszi. Az a szelíd, tanítható, páratlanul ügyes tapsifüles. Kalap nélkül csak egy nyúl. Mégsem mászkálhat mindenhová cilinderben! Mennyit ér egy ilyen apró rágcsáló varázslat és máz nélkül?