Szóval a lassan visszatérő régi formám és ízlésvilágom eléggé megbonyolítja a mindennapjaimat. Egyrészt ugye itt van ez az állástalanság. Tüntetőleg most is épp ülök.
Ilyenkor szokott ez a kattantság visszatérni. Ahogy lekötöm az energiáimat egyesek szemében nem díjazható. Nyilván kulturált körökben ezeket nem mondjuk ki. Nagyon szeretnék őszintébb lenni, mint amilyen vagyok. Viszont a következményekkel nehezen tudnék elszámolni.
A lényeg, hogy az érzéseknek nevezett kóbor impulzusok maradjanak csak szépen elzárva, a többit pedig bízzuk csak az időre. Nem mondom, hogy nem ez fojtogat, mert de, erről van szó.
Hülye hormonok...
Viszont a boldogság hajkurászása közben elvesztem valahol a tömegben. És jól esett. Megálltam, felnéztem, megnyugodtam. Akit megláttam, meglátott, nézegettük kicsit egymást, aztán továbbálltak. Szóval most ácsingózok a forgatagban, hagyom, hogy megnézzenek és továbbmenjenek. Nem gondolom, hogy ez fair, de ha olyan jól esik a pozitív visszajelzés! Mások impulzusaiból táplálkozunk. A mostaniakkal viszont nem tudok mit kezdeni, és egyesek érdeklődésével az ég világon sehogy sem jutok egyről a kettőre. Nem viszonozom. Akkor mitől a bűntudat? A szeretetet szeretettel illik meghálálni. Megkerültem párszor a Napot, illene észrevennem már az ismétlődéseket. Következtetni dolgokra. Rendszeres önvizsgálat útján megtapasztalni a valós személyiségemben rejlő lehetőségek kiaknázásának örömét. Jó vón'
Ehelyett szocializálódom, és köszörülöm a szavaimat másokon, hogy élük legyen. Az ember olyan a mostani szemszögemből megítélve, mint valami addiktív matéria. A legmegfoghatatlanabb plazma a beszélgetés. Függő vagyok. Hiába vágyom az egyedüllétre, ha képtelen vagyok rá. Azt hiszem, túladagolásom van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése