Sally gazdatestet keres.

A tegnap esti incidens után kijöttek a tűzoltók. Alig jutottam el az utca sarkáig, már hallottam a vijjogást... Nem érdekelt. A nyavalyás sikítozása kísért még egy darabon. Szerencsére a közeli fasor égig érő zöld koronás matuzsálemei jól felfogták a hangot. Még egy utcasarokkal arrébb, ott volt az én helyem. A kocsma. Sőt! A KOCSMA. Oda járok vigasztalódni mióta Sally beköltözött, és nem hagy békén. Értem én, hogy szar ügy elveszíteni a munkánkat, az addigi rutint, éveket. Elejteni vele együtt azt a pár perc boldogságot is... Hiába kapaszkodunk, a pillanatok kicsúsznak a kezeink közül. Olyan bogárkák, amiket nem lehet marokban tartani. Finom kis nyakuk van. Könnyen eltörik.
Mondhatni megkönnyebbülés ilyenkor egy barát, aki befogad. Kényelmes kitartottnak lenni, sajnáltatni magunkat! Közben majdnem elhitette velem az a kis cafat, hogy én is sajnálatra méltó vagyok. Megmérgezett.

Ezért amúgy miért nem lehet feljelenteni embereket? "Kedves törvény-őre-úr/hölgy, ez a nő, kérem, engem megmérgez a gondolataival. Gyakorlatilag öl. Most is. Ez nem szándék, ez most van. Lenne kedves lelőni?" De jól hangzik!

A helyemen a szokásossal, kettesben. Próbáltam magamban valami tervet összerakni, hogy mi lesz, ha eloltják a tüzet, ilyesmi, de odalépett hozzám valaki. Fiatal, helyes lány volt. Piros kontaktlencsét viselt. Az agyon csapta az összhatást rendesen. Bemutatkozott, Pollynak hívták. Leült. Beszélni kezdett. Nem is beszélni, inkább kérdezni. Eleinte nem válaszoltam. Amúgy is megálmodtam az egészet előre! Unom az ismétléseket. Szóval a piros szemű rém bekérdezett tök levágós dolgokat, amire az ici-pici, lefáradt, kiszívott, becsiccsentett, konstans paprikás hangulatú nekem, nem volt kedvem válaszolni. Amúgy sincs köze hozzá.

Polly... most mit mondjak? Hogy megkéselt, egy idegen a pályaudvaron? Vagy hogy véresre harapom a szám, valahányszor valaki kimondja, hogy "ebéd"? Esetleg, hogy egy energiavámpírral élek, akinek nem csak az energiám kell? Össze kéne jönnötök. Komolyan. Ilyen könnyen likvidálni két ennyire bosszantó embert! Kész. Jöhet a Nobel-békedíj.

Otthagytam őt a fél korsó sörömmel. A lakóház közelében undorító füst kormozta feketére a szomszédok fehér falait. Hányinger kerülgetett. Egy lapáthordágyon feküdt a köcsög. Élt még, de akkor is egy dög. Észrevett, de nem mert a szemembe nézni.
Az egyik illetékes elmesélte, hogy kiugrott a másodikról a lángok elől. Röhögnöm kellett. Az ipse furcsállta kicsit, de rám hagyta. Gondolom valamiféle sokknak tudhatta be. A lakásból szinte semmi sem maradt. Mégis jó érzéssel töltött el, hogy nincs semmi, ami rá emlékeztet. Ha akkor otthagyom, soha többé nem kell rá gondolnom. De odamentem. Megsimogattam a kócos, véres hajcsomót. Megkérdezte, hogy bemegyek-e vele a kórházba. Nem tehettem mást.

A kórteremben hagytam utoljára.
Kell egy cigi meg egy sör. Az előzőnek csak a fele jutott. Valahogy úgy van ez, mint az életemmel... Holnap megmondom neki, hogy akkor is hagyom megdögleni, ha megígéri, hogy megváltozik. Keressen új táptalajt a kis parazita.