crash.

Azt kérdezte, miért merek ezek után is beülni mellé az autóba. Hülye egy kérdés, nem?
Ez olyan feltétlen bizalmas dolog. Feltétlenül bizalmasan kell majd közölnöm vele, hogy feltétel nélkül bízom benne. Minden apró seb, amit miatta szereztem, akárhogy is, testem galériájának kiállítását képezi. Büszke vagyok az egykori piros foltokra a nyakamon, horzsolásokra az államon, térdemen, amiket görkorizás közben sikerült összehozni randevúnk helyszínére igyekezve. Szépek a púpok a búbomon, ha álmában letol az ágyról, vagy az oldalamon, ha épp leveri a vesémet. Az az utánamaradó tompa fájdalom emlékeztet, hogy még mindig egymáséi vagyunk. Amíg érzem, ez egészen biztos.

Egy autóbaleset sem veszélyes, mert tudom, hogy velünk nem történhet semmi. Biztonságban vagyok, és kész.

Nem ijedtem meg a robbanó üvegtől. Él a kép, ahogy szilánkok úsznak a szemem előtt. Lassú a pillanat. Attól féltem jobban, hogy összeomlik. Tudtam, hogy nem eshet baja. Senkinek. Velünk ilyen nem történik.
Ez volt az első gondolatom. Össze kellett szedni magunkat.

Kilökődtem a valóságból. Brahma két karja tartott finoman, míg másik kettővel Abzut terelgette felém. Az megcsókolt. Ott hagytak egyedül, a névtelen semmiben. Allah parancsára elindultam visszafelé. Nun kísért a testemig. Ez az élők ébredése. Párszor volt ehhez hasonló élményem. Ez viszont más volt. Nem okozott változást. Ébren voltam.
Talán már sosem alszom el. Mert ha álmodom, nagyon nehéz szeretni.